Twilight (alkonyat)6 fejezet

6. RÉMTÖRTÉNETEK

A SZOBÁMBAN ÜLTEM, próbáltam a Machbeth harmadik felvonására koncentrálni, de valójában azt füleltem, mikor hallom már meg a furgonom berregését. Az ember azt hinné, hogy nincs az az eső, ami képes lenne elnyomni azt a fülsiketítő zajt. De amikor - sokadszorra - odamentem az ablakhoz, hogy kikukucskáljak a függöny résén, egyszer csak ott állt a kocsi!
Nem állíthatom, hogy fenemód vártam volna a pénteket, és meg kell hagyni, a péntek is tett róla, hogy utólag igazolva lássam rossz előérzeteimet. Jöttek persze a megjegyzések az ájulásommal kapcsolatban. Különösen Jessica lelte nagy örömét a históriában. Szerencsére Mike tartotta a száját, így senki nem tudott arról, hogy Edward is szerepelt a történetben. De az ebédlői jelenet nagyon fúrta Jessica oldalát.
- Szóval mit akart tegnap Edward Cullan? - kérdezte matekon.
- Fogalmam sincs - feleltem az igazsághoz híven. - Végül nem árulta el.
- Dühösnek tűntél - próbálkozott Jessica.
- Tényleg? - adtam a közömböst.
- Azt tudod, hogy még sose láttam egy asztalnál ülni valakivel a testvérein kívül. Fura, nem?
- Fura - hagytam rá. Jessica szemlátomást bosszankodott. Türelmetlen mozdulattal vetette hátra fekete fürtjeit, nyilván azt remélte, hall tőlem valami szaftosat, amit aztán továbbadhat.
De a legrosszabb az volt a péntekben, hogy hiába tudtam, Edward aznap nem jön iskolába, mégis reménykedtem. Amikor Jessicával és Mike-kal beléptünk a menzára, nem tudtam megállni, hogy oda ne nézzek az asztalukhoz, ahol Roselie, Alice és Jasper már ott ültek, és összedugták a fejüket. Rádöbbentem, hogy nem tudom, milyen soká kell várnom, míg viszontláthatom. Teljes letargiába estem.
Az asztalnál mindenki egymás szavába vágya sorolta, mi mindent tervez másnapra. Mike megint irtóra felpörgött, főleg mert a meteorológia másnapra napos időt ígért. Hiszem, ha látom. De tény, már ma is melegebb volt a szokásosnál - majdnem húsz fok. Talán mégse lesz annyira pocsék az a kirándulás...
Lauren egyszer-kétszer roppant barátságtalan pillantást vetett rám az ebéd alatt, de nem értettem, miért, míg csak ki nem léptünk mindnyájan a menzáról. Szorosan mögötte haladtam, karnyújtásnyira fénylett tőlem selymes, ezüstszőke haja, mégsem vett észre.

-... nem is értem, hogy Bella - metsző gúnnyal mondta ki a nevemet - miért nem ül mostantól Cullenék asztalánál! - nyafogta Mike-nak. Eddig nem is tűnt fel, milyen kellemetlen, vontatott orrhangja van, és meglepett a belőle kicsendülő rosszindulat. Laurennel alig ismertük egymást, és főleg nem annyira, hogy oka legyen utálni - eddig legalábbis azt hittem.
- Bella a barátom, azért ül velünk! - közölte Mike lovagiasan, bár ezzel mintha némileg kisajátított volna. Lemaradtam, és engedtem, hogy Jess és Angela megelőzzenek. Nem akartam többet hallani.
Aznap este a vacsoránál Charlie egészen belelkesült, amikor a másnapi kirándulás került szóba. Szerintem furdalta a lelkiismeret, amiért egyedül hagy a hétvégeken, de már annyira megszokta, hogy hétvégén is dolgozik, hogy képtelen volt változtatni rajta. Persze ismerte valamennyi gyerek nevét, akik ott lesznek a kiránduláson, és nyilván tudta a szüleik, sőt, alighanem még a dédszüleik nevét is. Úgy láttam, tetszik neki a társaság. Vajon az is tetszene-e neki, ha tudná, hogy Seattle-be készülök Edward Cullennel? Nem mintha el akartam volna árulni neki.
- Apu, te ismersz valami Kecskeszikla nevű helyet? Azt hiszem, ott van valahol a Rainier-hegytől délre - kérdeztem hanyagul.
- Aha... miért? Vállat vontam.
- Az egyik sráctól hallottam, hogy oda mennek kempingezni.
- Nem valami jó hely sátorozáshoz - mondta meglepetten Charlie. - Túl sok arrafelé a medve. Többnyire csak vadászidényben szoktak oda járni az emberek.
- Oh - motyogtam. - Lehet, hogy rosszul emlékszem a névre.
Szerettem volna jó sokáig aludni, de valami szokatlan ragyogás ébresztett szombaton. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy tiszta, sárga fény ömlik be az ablakomon. Hát ez hihetetlen! Az ablakhoz rohantam, és mit látnak szemeim: tényleg a nap sütött! Igaz, hogy rossz helyen volt az égen, túl alacsonyan, és nem is olyan közel, mint lennie kellett volna, de egészen határozottan a Nap volt az. Amíg a szem ellátott, mindenütt felhők úsztak, de középen jókora, kék foltban kilátszott az ég. Addig ácsorogtam az ablaknál, amíg csak lehetett, attól féltem, ha elmoccanok, a kékség azon nyomban eltűnik.
Newton Papa Sportszerüzlete ott állt közvetlenül a város szélén, észak felé. Látni láttam már, de még soha nem jártam benne - nemigen volt szükségem semmiféle sportruházatra, mivel itt Forksban még sose tartózkodtam tíz percnél többet a szabadban. A parkolóban rögtön megismertem Mike Suburbanját és Tyler Sentráját. Amikor beálltam mögéjük, láttam, hogy egy csomó srác már ott gyülekezik a Suburban orránál. Eric is ott volt, két másik fiúval az osztályból: többé-kevésbé biztos voltam benne, hogy Bennek és Connernek hívják őket. Jess is ott álldogált, oldalán Angélával és Laurennel. Három másik lány téblábolt mellettük, köztük az a szerencséden is, akin emlékezetem szerint keresztülestem a pénteki tornaórán. Elég csúnyán nézett rám, amikor kikászálódtam a furgonomból, és súgott valamit Laurennek. Lauren hátravetette búzaszőke haját, és megvetően méregetett.
Szóval ez is egy olyan nap lesz, sóhajtottam fel magamban.
De legalább Mike örült nekem.
- Hát eljöttél! - lelkendezett. - Nem megmondtam, hogy ma sütni fog a nap?
- Megígértem, hogy eljövök - emlékeztettem.
- Már csak Lee és Samantha hiányzik... hacsak te nem hívtál még valakit - tette hozzá Mike.
- Nem én! - hazudtam könnyedén, remélve, hogy nem bukok le, ugyanakkor valami csodában is reménykedtem, hogy Edward mégiscsak megjelenik.
Mike elégedett képet vágott.
- Jössz az én kocsimban? Vagy ott van hely, vagy Lee mamájának kisteherautójában.
- Mi az hogy!
Üdvözülten elmosolyodott. Mike-ot igazán könnyű boldoggá tenni.
- Ülhetsz előre - nagyvonalúskodott. Igyekeztem leplezni a bosszúságomat. Korántsem olyan könnyű Mike-ot és Jessicát egyidejűleg boldoggá tennem. Jessica sötét arccal méregetett bennünket.
Szerencsém volt: végül is a vártnál többen lettünk, Lee hozott még magával két srácot, és hirtelen minden ülésre szükség lett. Sikerült bepréselnem Jesst magam és Mike közé a Suburban első ülésére. Mike vághatott volna jobb képet is a dologhoz, de Jess szemlátomást megbékült.
La Push csak tizenöt mérföld Forkstól, az utat csaknem mindvégig pompás, sűrű, zöld erdők szegélyezték, és a széles Quillayute folyó kétszer is elkanyargott alattunk. Örültem, hogy végül az ablak mellé kerültem. Letekertük az ablakot - kilenc ember számára a Suburban kissé fojtogató volt -, és én megpróbáltam annyi napsütést magamba nyelni, amennyit csak bírtam.
A Charlie-nál töltött forksi nyarakon már sokszor jártam La Pushban, így ismerős volt First Beach mérföld hosszan elterülő, félkör alakú partja. A látvány, mint mindig, lélegzetelállító volt. A víz sötétszürke, még így, napsütésben is, fehér tajtékkal szegett hullámok rohantak a szürke, sziklás partnak. Az öböl acélszürke vizéből szigetek emelkedtek ki, meredek sziklafaluk csipkés csúcsait komor, magasba törő fenyőfák koronázták. A vízparton mindössze egyetlen vékony homoksáv húzódott, majd a homokot nagy, sima kövek milliói váltották fel, amelyek messziről egyformán szürkének látszottak, de közelről mindenféle színekben pompáztak: terrakotta, tengerzöld, levendula, kékeszöld, fakó arany. A dagály hatalmas uszadékfákat sodort partra, a sós hullámok csontfehérre fakították őket. Egy részük kupacba rakva feküdt az erdő szélén, mások magányosan hevertek, távol a hullámoktól.
Az óceán felől élénk szél fújt, hűvös és sós. Pelikánok lebegtek a vízen, fölöttük sirályok repkedtek, és egy magányos sas körözött. Még mindig felhők borították az eget, és azzal fenyegettek, hogy bármelyik pillanatban elfoglalhatják azt a kék foltot ott középen, de egyelőre a nap vitézül sütött át a kékség közepén.
Óvatosan lemásztunk a partra Mike vezetésével, egy uszadékfa törzsekből kirakott kör felé, amelyet szemlátomást már korábban is használtak a hozzánk hasonló kirándulók. A kör közepén kövekből kialakított tábortűz, teli fekete hamuval. Eric és az a fiú, akit, azt hiszem, Bennek hívtak, tűzifát aprított az erdőszéli, száraz faraká-sokból, és rövidesen a régi tábortűz hamuja fölött tipi alakú máglya emelkedett.
- Láttál már uszadékfából rakott tüzet? - kérdezte Mike. Az egyik csontszínű fatörzs-padon ültem, a többi lány tőlem jobbra-balra, csoportokba verődve izgatottan fecsegett. Mike letérdelt a tűz mellé, és egy öngyújtóval lángra lobbantott egy vékonyabb gallyat.
- Nem - feleltem, miközben Mike a lángoló gallyat óvatosan a máglya felé közelítette.
- Tetszeni fog neked. Figyeld a színeket! - Meggyújtott egy másik vékony ágat is, és az első mellé fektette. A lángok sebesen nyalogatni kezdték a száraz fát.
- De hiszen ez kék! - mondtam meglepetten.
- A só miatt. Szép, mi? - Meggyújtott még egy vékony ágat, hogy a farakás túloldalán is fellángoljon a tűz, aztán leült mellém. Szerencsére a másik oldalán Jess ült. Odafordult Mike-hoz, és lelkesen magyarázni kezdett neki valamit. Én meg néztem a furcsa, kék és zöld lángokat, amint pattogva az ég felé nyújtózkodnak.
Fél óráig csak ültünk és fecsegtünk, aztán a fiúk kitalálták, hogy elmennek megnézni a közelben azokat a kis tavakat, amelyeket a dagály hagy hátra. Kutyaszorítóba kerültem. Egyrészt nagyon szerettem ezeket a kis tavakat. Gyerekkorom óta elbűvöltek: ez volt az egyetlen dolog, aminek előre örültem, amikor nyaranta Forksba kellett jönnöm. Másfelől jó néhányszor belepottyantam már egyik-másikba. Nem nagy ügy, ha az ember hétéves, és ott van vele a papája. Eszembe jutott, mit kért tőlem Edward - hogy lehetőleg ne pottyanjak bele az óceánba.
Lauren döntötte el a kérdést. Ő nem volt hajlandó elgyalogolni a tavakhoz, és szó, ami szó, a cipője nem is lett volna alkalmas rá. A lányok többsége, Angélát és Jessicát is beleértve, úgy döntött, hogy inkább a parton marad. Megvártam, amíg Tyler és Eric is színt vallanak, hogy ők is maradni akarnak, aztán csöndesen fölkeltem és csatlakoztam a gyalogtúrázókhoz. Mike szélesen rám vigyorgott, amikor látta, hogy velük tartok.
A gyalogtúra nem volt hosszú, bár én rettentően sajnáltam, hogy onnét, az erdőből nem látom az eget. Az erdei zöld félhomályhoz nem illett a harsány kamasznevetés, a díszlet túl sötét és vészjósló volt a körülöttem zajló, könnyed fecsegéshez. Minden lépésemre ügyelnem kellett, hogy kikerüljem a gyökereket odalenn és az ágakat a fejem felett, így aztán rövidesen lemaradtam a többiektől. Végül sikerült áthatolnom az erdő zöld falán, és újra rátaláltam a sziklás tengerpartra. Apály volt, a dagálykor felduzzadó folyótorkolat vize hömpölygött mellettünk vissza a tenger felé. Kavicsos partján a sekély pocsolyákban, amelyek sose száradtak ki egészen, csak úgy nyüzsgött az élet.
Nagyon vigyáztam, hogy ne hajoljak nagyon mélyen az óceánhagyta kis tavak fölé. A többiek csöppet sem féltek, szikláról sziklára ugrándoztak, kimerészkedtek a sziklaperem legszélére. Én találtam egy megbízhatónak látszó sziklát az egyik legnagyobb tavacska szélén, óvatosan leereszkedtem rá, megbűvölve figyeltem az alattam nyüzsgő, természetes akváriumot. Ragyogó színű szellőrózsák ringtak a láthatatlan áramlatban, tekervényes kagylók forogtak a víz szélén, apró rákok jöttek-mentek, tengeri csillagok tapadtak mozdulatlanul a sziklákra és egymásra, miközben egy kicsi, fekete angolna, vékony, fehér csíkokkal a hátán, ide-oda tekergett az élénkzöld növénydzsungelben, várva, hogy visszatérjen a tenger. Mindez teljesen lekötötte a figyelmemet, kivéve az agyamnak egy parányi részét, amely azon töprengett, vajon mit csinálhat most Edward, és megpróbálta elképzelni, vajon mit mondana, ha itt lenne most velem.
Végül a fiúk megéheztek, én is föltápászkodtam, hogy kövessem őket visszafelé. Megpróbáltam ezúttal kissé tempósabban átvágni az erdőn, naná, hogy jó néhányszor megbotlottam, orra estem. A tenyeremet lezúztam, a farmerem térdén zöld foltok éktelenkedtek, de mindent összevéve rosszabbul is járhattam volna.
Mire visszaértünk az partra, a létszám megkétszereződött. Közelebb érve már az újonnan érkezettek fényes, egyenes szálú fekete haját és rézszínű bőrét is láttuk: pár fiú jött barátkozni a rezervátumból. A kaját már körbeadogatták, és a túrázók rohantak, hogy nekik is jusson valami. Közben. Erik sorban bemutatott bennünket, ahogy beléptünk az uszadékfából rakott körbe. Angela és én érkeztünk utolsónak, és amikor Eric kimondta a nevem, észrevettem, hogy egy fiatalabb indián, aki ott ült a kövön a tűz közelében, fölnéz és érdeklődve szemügyre vesz. Leültem Angela mellé, Mike hozott nekünk néhány szendvicset és pár doboz üdítőt, hogy válasszunk: eközben az a fiú, aki a legidősebbnek látszott a vendégeink közül, elhadarta a vele együtt érkezett másik hétnek a nevét. Mindössze annyit sikerült megjegyeznem, hogy az egyik lányt szintén Jessicának hívják, azt a fiút pedig, aki felfigyelt rám, Jacobnak.
Nyugalom töltött el Angela mellett üldögélve: csöndes lány volt, az a fajta, aki nem érzi szükségét, hogy minden percet fecsegessél töltsön ki. Zavartalanul átadhattam magam a gondolataimnak, míg ettünk. Én pedig azon töprengtem, látszólag milyen rendszertelenül telik az idő Forksban, néha a napok teljesen egymásba mosódnak, mindössze néhány elszigetelt képet tudok később felidézni. Máskor pedig minden másodperc jelentőségteljesen vésődik az agyamba. Pontosan tudtam, mi az oka ennek a különbségnek, és ez nyugtalanított.
Miközben ebédeltünk, gyülekezni kezdtek a felhők, végiglopakodtak a kék égdarabon, egy pillanatra a nap elé vetették magukat, széles sávban árnyékba borították a partot és elsötétítették a hullámokat. Amikor befejeztük az evést, a társaság szétszóródott. Néhányan lementek a vízpartra, kacsázni próbáltak a kavicsokkal. Mások összeverődtek, hogy újabb gyalogtúrát tegyenek a tavacskákhoz. Mike - akit Jessica árnyékként követett - elindult a falu egyeden boltja felé. Néhány indián srác csatlakozott hozzájuk: mások a tavakhoz igyekvő csoporttal tartottak. Végül egyedül maradtam az uszadékfa-törzsemen üldögélve, nem volt más a közelben, csak Lauren és Tyler - a nélkülözhetetlennek bizonyuló CD-lejátszóval foglalatoskodtak -, meg a rezervátumbeli srácok közül is ott ácsorgott még kettő-három a tűz körül, köztük a Jacob nevű, és a legidősebb, aki a szószólójuk volt.
Néhány perccel azután, hogy Angeláék elindultak a tavakhoz, Jacob odaballagott hozzám, és leült Angela helyére. Tizennégy évesnek néztem, legfeljebb tizenötnek, hosszú, csillogó fekete haját gumival fogta össze a tarkóján. A bőre gyönyörű volt, selymes, rozsdavörös, a szeme mélyen ülő és sötét, járomcsontja erős és széles. Az álla körül még megmaradt valami a gyerekkori kerekdedségből. Mindent összevéve, igen helyes arca volt. De a külseje keltette kellemes benyomást egyből tönkretette, amint szóra nyitotta a száját.
- Te Isabella Swan vagy, ugye? - kérdezte.
Tisztára, mint az első nap az iskolában.
- Bella - sóhajtottam.
- Én meg Jacob Black vagyok! - Barátságosan kezet nyújtott. - Te vetted meg a papám furgonját!
- Óh! - Megkönnyebbülten ráztam meg a felém nyújtott keskeny, finom kezet. - Szóval, te Billy fia vagy! Biztosan találkoztunk már, de sajnos, nem emlékszem...
- Nem, én vagyok a legfiatalabb a családban... biztosan a nővéreimmel találkoztál.
- Hát persze! Rachel és Rebecca! - Hirtelen csakugyan eszembe jutottak. Sokat játszottunk együtt, Charlie és Billy összetereltek bennünket, hogy nyugtuk legyen tőlünk, amíg horgásznak. De mind a hárman túl félénkek voltunk, hogy úgy istenigazában összebarátkozzunk. Aztán tizenegy éves korom után kihisztiztem, hogy Charlie fölhagyjon azzal, hogy magával cipeljen horgászni.
- Ok is itt vannak? - Szemügyre vettem a vízparton álló lányokat.
Vajon megismerném-e még őket? - töprengtem.
- Nem! - Jacob a fejét rázta. - Rachel ösztöndíjat kapott Washington Államba, Rebecca pedig férjhez ment egy samoai vízisíoktatóhoz, és most Hawaii-on élnek.
- Férjhez ment? Mi a csuda! - mondtam elhűlve. Az ikrek alig egy évvel voltak idősebbek nálam.
- Na és hogy tetszik a járgány? - kérdezte Jacob.
- Imádom. Remekül megy.
- Aha, de igazából elég lassú! - nevetett. - Én irtóra örültem, amikor Charlie megvette. Apám nem engedte, hogy összerakjak egy másik autót, mondván, minek, amikor ott az a remek furgon!
- Nem is olyan lassú! - tiltakoztam.
- Próbáltál már hatvannál gyorsabban menni vele? .
- Nem én - ismertem be.
- Helyes! Ne is próbálj! - vigyorgott.
Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak vissza.
- De a karambolt például remekül viseli! - hoztam fel a furgonom védelmében.
- Aha. Szerintem egy tank meg se kottyanna a vén csotrogánynak - helyeselt Jacob, és újra felnevetett.
- Szóval te autókat szerelsz össze? - kérdeztem megilletődve.
- Csak ha van elég időm meg alkatrészem. Nem tudod véletlenül, honnan szerezhetnék hengerfejet egy 1986-os Volkswagen Rabbitba? - tréfálkozott. Kellemes, rekedtes hangja volt.
- Sajnálom - nevettem. - Mostanában eggyel se találkoztam, de mostantól majd nyitva tartom a szememet! - Mintha bizony tudnám, mi a csuda az a hengerfej. Jacobbal mindenesetre igen könnyű volt beszélgetni.
Ragyogó mosolyt villantott rám, és elismerően méregetett, afféle pillantással, amit az utóbbi időben megtanultam felismerni.
Nem én voltam az egyeden, aki észrevette.
- Ti mióta ismeritek egymást Bellával, Jacob? - kérdezte Lauren elég pimasz hangon, legalábbis én annak hallottam.
- Ha úgy vesszük, azóta, hogy megszülettem - nevetett Jacob, és újra rám mosolygott.
- Hát ez remek! - Nem úgy hangzott, mintha csakugyan remeknek találná, és fakó, dülledt szeme összeszűkült.
- Bella - szólt oda nekem a tűz túloldaláról, és az arcomat fürkészte -, épp most mondom Tylernek, milyen kár, hogy Cullenék közül senki sem tudott eljönni. Egyáltalán meghívta valaki őket? - és próbált aggodalmas képet vágni, de nemigen sikerült neki.
- Dr. Carlisle Cullen családjáról van szó? - kérdezte Lauren nagy bosszúságára a magas, idősebb fiú, mielőtt még én válaszolhattam volna. Tulajdonképpen inkább felnőtt férfinak látszott, mint iskolásnak, és a hangja nagyon mély volt.
- Igen, talán ismered őket? - kérdezte Lauren leereszkedően, és egy félfordulatot tett felé.
- Cullenék sose jönnek ide - mondta a fiú olyan hangon, hogy érezhető volt: ezzel lezárta a témát. Lauren kérdéséről tudomást sem vett.
Tyler megpróbálta ismét magára vonni Lauren figyelmét, a kezében tartott CD-ről kérdezgette, így Lauren leszállt rólunk.
Én döbbenten bámultam a mély hangú fiúra, de ő elnézett valahová a mögöttünk elterülő, sötét erdő felé. Igaz, mindössze annyit mondott, hogy Cullenék nem járnak ide, de a hangjában volt valami, ami ennél többre utalt - olyasmire, hogy ha akarnának, se jöhetnének, mert ki vannak tiltva innét. Felkavart a viselkedése, hiába próbáltam nem venni tudomást róla.
Jacob rezzentett fel a töprengésből.
- Na, és Forksnak sikerült már az őrületbe kergetnie?
- Jaj, az nem kifejezés! - Kétségbeesett fintort vágtam. Jacob megértően vigyorgott.
Nekem még mindig a Cullenékre vonatkozó, kurta megjegyzés járt a fejemben, és hirtelen eszembe jutott valami. Buta egy terv volt, de jobb ötletem nem akadt. Azt reméltem, ennek a Jacob-fiú-nak még nincs túlságosan sok tapasztalata a lányokkal, és nem fog átlátni a szitán, hanem komolyan veszi az én szánalmasnak ígérkező kacérkodási kísérletemet.
- Nincs kedved lejönni a partra? - Megpróbáltam a szempilláim alól felnézni rá, ahogy Edward szokta. Közel sem értem el olyan hatást, mint ő, de azért Jacob készségesen felugrott.
Észak felé ballagtunk a sokszínű köveken át az uszadékfából összetorlódott gáthoz. A felhők mostanra szorosra zárták soraikat az égen: a tenger elsötétült és a levegő lehűlt. A dzsekim zsebébe mélyesztettem a kezemet.
- Szóval hány éves is vagy most? Tizenhat? - kérdeztem, miközben úgy rezegtettem a szempillámat, ahogy a tévében szokták a lányok, remélve, hogy nem úgy festek, mint egy idióta.
- Most múltam tizenöt - vallotta be, de szemlátomást hízelgett neki, hogy többnek néztem.
- Tényleg? - Igyekeztem meglepett képet vágni. - Azt hittem, idősebb vagy.
- Magas vagyok a koromhoz képest - magyarázta Jacob.
- Gyakran jársz Forksban? - Mintha azt remélném, hogy igen lesz a válasz. Szerintem annyira hülyén ravaszkodtam, hogy attól féltem, Jacob rögvest faképnél hagy, csak előbb még a fejemre olvassa, hogy szélhámos vagyok, de nem; szemlátomást hízelgett neki a dolog.
- Nem túl gyakran - ismerte be gondterhelten. - De ha befejezem az autót, akkor annyiszor jövök be, ahányszor csak akarok... mármint ha meglesz a jogosítványom - javította ki magát.
- Ki volt az a másik fiú, akivel Lauren beszélgetett? Egy kicsit idősnek látszott hozzá, hogy velünk lógjon... - Szántszándékkal beszéltem úgy, mintha önmagamat is a fiatal kölykök közé sorolnám, mert azt akartam, hogy Jacob úgy érezze, szívesebben vagyok ővele.
- Az Sam... tizenkilenc éves - közölte Jacob.
- Mit is mondott a doktor családjáról? - firtattam nagy ártatlanul.
- Cullenékről? Ó, csak azt, hogy nekik nem szabad idejönniük a rezervátumba... - Elnézett valahová a James-sziget felé. De megerősítette, amit már Sam hangjából is kihallani véltem.
- Miért nem?
Megint rám nézett, és elhúzta a száját:
- Hoppá! Erről nem lenne szabad beszélnem.
- Jaj, ne félj, nem mondom el senkinek. De olyan kíváncsi vagyok! - Megpróbáltam elbűvölően mosolyogni, közben arra gondoltam, talán kissé túlzásba viszem a dolgot.
De Jacob visszamosolygott rám, szemlátomást csakugyan el volt bűvölve. Aztán felvonta egyik szemöldökét, és a hangja még rekedtesebb lett.
- Szereted a rémtörténeteket? - kérdezte vészjóslóan.
- Imádom őket! - lelkesedtem és biztató pillantást vetettem felé.
Egy uszadékfa gyökerei úgy meredtek elő a földből, mint hatalmas, fakó, elkeskenyedő póklábak. Jacob letelepedett az egyik tekergőző gyökérre, én meg leültem a törzsre. Jacob lebámult a sziklákra, széles ajkán halvány mosoly játszott. Láttam rajta, föltett szándéka, hogy hatásosan adja elő a történetet. Én meg minden erőmmel azon igyekeztem, nehogy kiolvassa a szememből, milyen életbevágóan fontos nekem ez a téma.
- Ismered a régi quileute1 legendát? Arról, hogy honnan származik a törzsünk ? - kezdte.
- Nem igazán - ismertem be.
- Szóval van egy csomó legendánk, némelyik még az Özönvíz idejéből, amikor a quileute indiánok a hegyeken nőtt legmagasabb fák csúcsához kötötték a kenuikat, és így ők is túlélték az Özönvizet, akárcsak Noé a bárkájával. - Elmosolyodott, hogy meggyőzzön, ő aztán csöppet sem hisz ezekben a régi históriákban. - Egy másik monda szerint a farkasoktól származunk, és a farkasok még most is a testvéreink. A törzs törvénye tiltja, hogy farkast öljünk - A hangja némiképp elhalkult. - Aztán ott vannak azok a történetek a hidegekről...
- A hidegekről? - Már nem kellett színlelnem az érdeklődést.
- Aha. Vannak történetek a hidegekről, olyan régiek, mint a farkaslegendák, de vannak újabbak is. A legenda szerint az én dédapám is ismert közülük néhányat. Ö volt az, aki szerződést kötött velük, hogy ne tegyék a lábukat a mi földünkre! - Jacob az égnek fordította a szemét.
- A dédapád? - kérdeztem biztatóan.
- Aha. Ő is a törzs elöljárói közé tartozott, akárcsak az apám. Tudod, a hidegek a farkasok természetes ellenségei, mármint nem az igazi farkasoké, hanem az olyan emberré változott farkasoké, mint a mi őseink voltak. Vérfarkasoknak is szokták hívni őket.

- És a vérfarkasoknak vannak ellenségeik?
- Csak egy.
Komolyan néztem rá, csodálatnak álcázva a türelmetlenségemet.
- Úgyhogy - folytatta Jacob - a hidegek mindig is az ellenségeink voltak. De ez a csapat, amelyik a dédapám idején érkezett a földünkre, másféle volt. Ok nem vadásztak úgy, ahogy a fajtájuk szokott, így ők állítólag nem jelentettek veszélyt a törzsünkre. A dédapám fegyverszünetet kötött velük. Ha megígérik, hogy nem teszik be a lábukat a mi földünkre, akkor mi nem áruljuk el őket a sápadtarcúaknak! - Rám kacsintott.
- De ha egyszer nem veszélyesek, akkor miért...? - Próbáltam feldolgozni a hallottakat, miközben azon igyekeztem, nehogy eláruljam Jacobnak, mennyire komolyan érint ez a rémhistória.
- Azért az mindig is kockázatot jelent az emberek számára, ha hidegek vannak a közelben, még akkor is, ha azok annyira civilizáltak, mint ez a klán volt. Sose tudhatod, mikor éheznek meg annyira, hogy már nem képesek uralkodni magukon! - Igyekezett minél vészjóslóbb hangon beszélni.
- Mit értesz azon, hogy „civilizált”?
- Hát azt állították, hogy ők nem vadásznak emberekre. Sikerült valahogy beérniük az állatokkal.
Közömbös hangon kérdeztem:
- Na és hogy jönnek a képbe Cullenék? Ők is hasonlóak, mint azok a hidegek, akikkel a dédapád találkozott?
- Nem -Jacob drámai hatásszünetet tartott. - Ők ugyanazok!
Rám nézett: nyilván azt hitte, az arcomon tükröződő félelem annak a jele, hogy sikerült alaposan beijesztenie a történetével. Elégedetten elvigyorodott, és folytatta.
- Most többen vannak, mint akkoriban, van köztük egy új nő meg egy új férfi, de a többiek ugyanazok. A vezetőjüket, Carlisle-t már a dédapám idejében is emlegették. Ő már akkor is itt volt, amikor a te néped még be se tette ide a lábát!
- De hát micsodák igazából? - kérdeztem végül. - Kik ezek a hidegek?
Jacob sötéten mosolygott.
- Vérivók - közölte dermesztő hangon. - A te néped vámpíroknak nevezi őket.
A válasz hallatán némán meredtem a hánykolódó hullámokra. Nem tudom, az arcom miről árulkodhatott.
- Libabőrös lettél! - nevetett Jacob diadalmasan.
- Nagyon hatásosan tudsz mesélni - bókoltam, még mindig a hullámokat bámulva.
- De azért nagy hülyeség ez az egész, nem igaz? Nem csoda, ha apám megtiltotta, hogy bárkinek beszéljünk róla.
Még mindig nem mertem ránézni: féltem, hogy még nem vagyok ura az arcvonásaimnak.
- Ne aggódj, nem árullak el senkinek!
- Azt hiszem, éppen most szegtem meg a szerződést! - nevetett.
- Magammal viszem a titkodat a sírba! - ígértem, és összeborzadtam.
- De most komolyan, tényleg ne említsd Charlie-nak! Már így is elég dühös volt apámra, amikor meghallotta, hogy közülünk páran nem hajlandók bemenni a kórházba, amióta Dr. Cullen ott dolgozik.
- Nem, hát persze, egy szót sem!
- Most biztos azt gondolod, hogy íme egy rakás babonás bennszülött, mi? - kérdezte viccelődve, de azért kissé aggodalmasan. Én még mindig az óceánt fixíroztam.
Végül felé fordultam és rámosolyogtam, olyan normálisan, ahogy csak bírtam.
- Nem, inkább azt gondolom, hogy nagyon jól tudsz rémtörténeteket mesélni. Még mindig libabőrös vagyok, látod? - Feltartottam a karomat.
- Király! - mosolygott.
A parti kövek megcsikordultak: valaki közeledett. Egyszerre kaptuk fel a fejünket, megpillantottuk Mike-ot és Jessicát, úgy ötvenlépésnyire tőlünk, amint felénk közelednek.
- Hát itt vagy, Bella! - kiáltott fel Mike megkönnyebbülten, és felemelt karral integetett.
- Ez a fiúd? -Jacob figyelmét nem kerülte el a Mike hangjából kicsendülő féltékenység. Hát ez ennyire nyilvánvaló?
- Nem, dehogy! - tiltakoztam. Mérhetetlenül hálás voltam Jacobnak, és megpróbáltam a lehetőség szerint boldoggá tenni. Rákacsintottam, közben gondosan hátat fordítottam Mike-nak. Jacob elmosolyodott, szemlátomást fellelkesítette ügyetlen kacérkodásom.
- Szóval, ha meglesz a jogosítványom... - kezdte.
- Akkor el kell jönnöd Forksba, hogy meglátogass! Esetleg elmehetnénk együtt valahová... - Elfogott a bűntudat, mert tudtam, hogy kihasználtam a gyanútlanságát. De igazán nagyon kedveltem Jacobot. Olyasvalaki volt, akivel könnyen lehetnénk jóbarátok.
Mike odaért hozzánk, Jessica néhány lépésnyire mögötte. Mike vizsla szemmel méregette Jacobot, és elégedetten állapította meg, hogy túl fiatal.
- Hol voltál? - kérdezte, bár a válasz ott volt az orra előtt.
- Jacob éppen egy régi történetet mesélt nekem - közöltem. - Nagyon érdekes volt.
Melegen rámosolyogtam Jacobra, és ő visszavigyorgott.
- Hát... - Mike egy pillanatra elhallgatott. Látván, milyen jó pajtások vagyunk, gondosan újraértékelte a helyzetet. - Kezdünk szedelőzködni... úgy néz ki, rövidesen esni fog.
Mindnyájan fölnéztünk a fenyegetően elsötétülő égre. Tényleg lógott az eső lába.
- Oké! - ugrottam talpra. - Jövök!
- Örülök, hogy újra találkoztunk - Jacob jelentőségteljesen megnyomta az „újrá”-t. Láttam, hogy Mike-ot szeretné bosszantani vele egy kicsit.
- Én is örülök. Ha legközelebb Charlie eljön meglátogatni Billy-t, én is vele tartok! - ígértem.
- Az király lenne! - felelte Jacob fülig érő vigyorral.
- És köszönöm! - tettem hozzá. A köszönet csakugyan szívből jött.
Fölhúztam a kapucnimat, és áttrappoltunk a sziklákon a parkoló felé. Néhány csepp eső máris lehullott, fekete foltokat rajzolt a köveken, ahol földet ért. Mire odaértünk a Suburbanhoz, a többiek már javában rámoltak a kocsiba. Kijelentettem, hogy én már eleget ültem elöl, és bemásztam hátra Angela és Tyler mellé. Angela szótlanul bámult kifelé az egyre erősödő viharba, Lauren a sofőr mellett ült, de kifacsarodott testtel hátrafordult, és egész úton szóval tartotta Tylert, így aztán nem volt semmi akadálya, hogy egyszerűen hátrahajtsam a fejem az ülésen, behunyjam a szemem, és erősen próbáljak nem gondolni semmire.