Twilight (alkonyat)5 fejezet

5. VÉRCSOPORT


KÁBÁN, SZÉDELEGTEM BE AZ OSZTÁLYBA. Még azt sem vettem észre, hogy az angolóra már
megkezdődött.
- Köszönjük, hogy megtisztel minket a jelenlétével, Miss Swan! - mondta Mr. Mason pikírten.
Elpirultam, és a helyemre siettem.
Csak az óra végén ébredtem rá, hogy Mike nem ült mellettem a szokott helyén. Belém nyilallt a bűntudat. De az óra végén ő is, Eric is az ajtóban várt rám, ahogy szoktak, s ebből arra következtettem, hogy mégsem követtem el megbocsáthatatlan bűnt. Miközben a menza felé igyekeztünk, Mike egyre jobb formába lendült: lelkesen magyarázta, hogy az időjárás-jelentés jó időt jósolt erre a hétvégére. Az eső átmenetileg kisebb szünetet tart, és így talán végre sort keríthetünk a tengerparti kirándulásra. Megpróbáltam úgy tenni, mintha örülnék, hogy kissé kárpótoljam a tegnapi csalódásért. Nem ment könnyen: ha esik, ha nem, legfeljebb tíz-egynéhány fok lesz, az is csak akkor, ha szerencsénk van...
A délelőtt további részében csak ködösen érzékeltem a külvilágot. El se tudtam hinni, hogy Edward tényleg azt mondta, amit mondott, és tényleg úgy nézett rám, nemcsak képzeltem az egészet. Talán csak vágyálom, érzéki csalódás. Ez sokkal valószínűbbnek tűnt, mint az, hogy én csakugyan érdeklem Edwardot.
Így aztán türelmetlenül, de szorongva mentem Jessicával a menzára. Látni akartam Edwardot. Melyik énje kerekedett felül? A hideg és közönyös, amilyennek az elmúlt néhány hétben megismertem? Vagy valami csoda folytán csakugyan elhangzott mindaz ma délelőtt, amit hallani véltem? Jessica egyfolytában a báli terveiről locsogott - Lauren és Angela tényleg meghívták a másik két fiút, és úgy tervezték, mindnyájan együtt mennek -, és észre se vette, hogy egyáltalán nem figyelek rá.
Egyenesen arra a bizonyos asztalra néztem, és nyomban hatalmas csalódás ért. A másik négy ott volt, de Edward nem. Hazament? Sajgó szívvel álltam be a még mindig csacsogó Jessica mögé a sorba. Elment az étvágyam - nem is kértem semmit, csak egy üveg limonádét. Mindössze arra vágytam, hogy leülhessek egy kicsit duzzogni.
- Edward Cullen megint téged bámul! - hallottam Jessica hangját. Az említett név porrá zúzta szórakozottságom falát. - Kíváncsi vagyok, ma miért ül egyedül...
Fölkaptam a fejemet. Követtem Jessica pillantását. Edward csibészesen vigyorogva bámult rám egy üres asztal mellől - jó messze attol, ahol általában ülni szokott. Mutatóujjával hívogatóan intett, s amikor hitedenkedve meredtem rá, rám kacsintott.
- Ez neked szól? - Jessica úgy meghökkent, hogy az már szinte sértő volt.
- Talán nem tudta megcsinálni a biológia háziját - mormoltam, hogy mégis mondjak valamit. - Ühm, azt hiszem, jobb lesz, ha megkérdem, mit akar.
A hátamban éreztem Jessica tekintetét, miközben átvágtam az ebédlőn.
Edward asztalánál tétován megálltam az övével szemközti szék mögött.
- Nem ülnél ma át hozzám? - kérdezte mosolyogva. Gépiesen leültem, és közben gyanakodva figyeltem. Még mindig mosolygott. Hihetetlen, hogy valaki, aki ilyen gyönyörű, hús-vér ember legyen. Attól féltem, mindjárt eltűnik egy füstfelhőben, én pedig felébredek.
Úgy láttam, arra vár, hogy mondjak valamit.
- Igazán nem mindennapi ajánlat - végül ennyit sikerült kinyögnöm.
- Hát... - Elhallgatott egy pillanatra, aztán a következő szavakat egy szuszra hadarta el. - Úgy döntöttem, ha már úgyis pokolra jutok, legalább legyen miért!
Vártam egy kicsit, hátha mond még valamit, mert ebből egy kukkot sem értettem. Teltek a másodpercek.
- Tudod, fogalmam sincs, miről beszélsz! - mutattam rá végül.
- Tudom. - Újra elmosolyodott, aztán másra terelte a szót. - Azt hiszem, a barátaid haragszanak rám, amiért elraboltalak!
- Túlélik - feleltem, de azért éreztem a hátamba fúródó pillantásokat.
- És lehet, hogy nem is adlak vissza - a szeme gonoszul megvillant. Nagyot nyeltem.
- Mintha aggódnál! - nevetett.
- Nem - feleltem, de nevetséges módon elcsuklott a hangom. - Csak meglepődtem... tulajdonképpen minek köszönhetem ezt az egészet?
- Már mondtam... Belefáradtam, hogy megpróbáljam távol tartani magam tőled. Úgyhogy föladtam. - Még mindig mosolygott, de okkersárga szeme komoly volt.
- Föladtad? - ismételtem összezavarodva.
- Igen. Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni. Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van, és utánam az özönvíz! - A mosolya elhalványodott, miközben beszélt, és a hangja megkeményedett.
- Bocs, de lemaradtam...
Újra megjelent az arcán az a lélegzetelállító, csibész mosoly.
- Mindig túl sokat mondok, amikor veled beszélek. Ez is része a problémának.
- Emiatt kár aggódnod, egy kukkot sem értek belőle - mondtam fanyarul.
- Erre számítok is.
- Szóval tisztázzuk, most akkor barátok vagyunk vagy...?
- Barátok... - hangja kétkedő, naná.
- Vagy nem - morogtam. Elvigyorodott.
- Hát, éppenséggel megpróbálhatjuk. De figyelmeztetlek, hogy nem vagyok megfelelő barát a számodra! - Mosolygott, de azért ereztem, hogy a figyelmeztetés komoly.
- Ezt már sokszor elmondtad. - Igyekeztem közömbös hangot Megütni és nem venni tudomást a gyomrom remegéséről.
- Igen, mert nem hallgatsz rám. Még mindig nem hiszel nekem, pedig ha lenne eszed, elkerülnél.
- Azt hiszem, már elég világosan értésemre adtad, mi a véleményed a szellemi képességeimről! - puffogtam.
Edward bocsánatkérően mosolygott.
- Nos, ameddig nem... szóval nem jön meg az eszem, megpróbálunk barátok lenni? - kíséreltem meg összefoglalni zavarba ejtő beszélgetésünk lényegét.
- Hát, ez így elég jól hangzik.
A limonádés üveget szorongató kezemet tanulmányoztam, mert fogalmam sem volt, hogy most mit csináljak.
- Mire gondolsz? - kérdezte kíváncsian.
Fölnéztem a sötétarany szempárba, összezavarodtam, és mint rendesen, kikottyantottam az igazságot.
- Megpróbálok rájönni, hogy mi vagy te igazából. Összeszorította az állkapcsát, de némi erőfeszítéssel sikerült tovább mosolyognia.
- És mire jutottál? - kérdezte foghegyről.
- Hát nem sokra - ismertem be. Felnevetett.
- És mire tippelsz?
Elpirultam. Az elmúlt hónap során Pókember és Batman között ingadoztam. Ezt aztán végképp nem vallhatom be.
- Hát nem mondod meg? - kérdezte félrebillentett fejjel és döbbenetesen csábító mosollyal.
Megráztam a fejemet.
- Nem lehet. Szégyellem.
- Hát ez igazán bosszantó, tudod? - panaszkodott.
- Nem, nem tudom! - vágtam közbe dühösen. - El sem tudom képzelni, miért lenne bosszantó, ha valaki nem akarja megmondani neked, mire gondol... Pláne azok után, hogy az illető állandóan rejtélyes kis megjegyzéseket kap, amelyek mintha direkt arra lennének kitalálva, hogy ne tudjon aludni miattuk, és egész éjszaka azon agyaljon, hogy vajon mit is jelentenek... Ugyan már, mi lehet ebben bosszantó?
Kedves kis grimasszal felelt.
- Vagy az - folytattam, szabad folyást engedve minden felgyülemlett mérgemnek -, ha a szóban forgó alak egész sor képtelen dolgot művel. Például egyik nap megmenti az életedet, totálisan képtelen körülmények között, aztán másnap úgy bánik veled, mint egy leprással, és semmit nem hajlandó megmagyarázni, pedig megígérte! Mindebben, ugye, nincs semmi bosszantó?
- Te aztán könnyen fölkapod a vizet, igaz?
- Nem, csak nem szeretem a kettős mércét! Mosolytalanul meredtünk egymásra. Átnézett a vállam fölött, aztán elvigyorodott.
- Most mi van?
- A barátod azt hiszi, hogy zaklatlak, és most azt latolgatja, közbe merjen-e avatkozni.
- Nem tudom, kiről beszélsz - mondtam fagyosan. - De különben is biztosan tévedsz.
- Nem tévedek. Mondtam már, hogy a legtöbb emberen könnyű átlátni.
- Kivéve persze engem.
- Igen, kivéve téged. - Hirtelen megváltozott a hangulata, töprengve nézett rám. - Kíváncsi lennék, vajon miért...
Olyan átható tekintettel fürkészte az arcomat, hogy el kellett fordítanom a fejemet. Megpróbáltam inkább arra összepontosítani, hogy baj nélkül lecsavarjam a limonádés üveg kupakját. Ittam egy kortyot, és az asztalt bámultam, de nem láttam semmit.
- Nem vagy éhes? - kérdezte szórakozottan.
- Nem. - Nem volt kedvem közölni vele, hogy így is kismillió lepke verdes a gyomromban. - Na és te? - böktem az üres asztalra.
- Nem, én sem vagyok éhes! - Nem tudtam mire vélni, hogy magában mintha valami viccen mulatna, amit csak ő ért.
- Megkérhetlek valamire? - kérdeztem pillanatnyi habozás után. Hirtelen éber lett az arca.
- Az attól függ, mit szeretnél.
- Nem nagy dolog - nyugtattam meg. Várta, gyanakodva, de kíváncsian.
- Csak annyit... Ha majd legközelebb megint úgy döntesz, hogy a saját érdekemben keresztülnézel rajtam, volnál szíves előre figyelmeztetni?! Csak hogy fel legyek rá készülve! - A limonádés üveg nyakán köröztem a mutatóujjammal.
- Ez jogos kívánság. - Amikor fölnéztem, láttam, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.
- Kösz.
- Akkor cserébe te is válaszolsz egy kérdésemre?
- De csak egyre.
- Mire tippeltél? Legalább az egyiket áruld el! Hajjaj.
- Nem, azt nem!
- Megígérted, hogy egy kérdésre válaszolsz, és nem szabtál feltételeket - emlékeztetett.
- Te is megszegted az ígéretedet - vágtam vissza.
- Csak egyetlen tippet... ígérem, nem nevetlek ki!
- Dehogyisnem! - Ebben egészen biztos voltam. Leeresztette a szemhéját és aztán kilesett rám a hosszú, fekete pilláin keresztül, aranysárga szeme szinte perzselt.
- Kérlek! - lehelte, és felém hajolt.
Az agyamból hirtelen minden gondolat eltűnt. Szent ég, ezt meg hogy csinálta?
- Ehm, mi van? - szédelegtem.
- Kérlek, áruld el! Csak egyeden icipici tippet mondj! - A tekintete még mindig az arcomon égett.
- Eh, na jó, hát például megmart egy radioaktív pók... - Lehet, hogy hipnotizálni is tud? Vagy csak én vagyok reménytelenül befolyásolható?
- Ez nem valami eredeti! - csúfolódott.
- Sajnálom, ennyi telt tőlem! - felhúztam az orrom.
- Még csak a közelében sem jársz! - ugratott.
- Semmi pók?
- Semmi.
- És semmi radioaktivitás?
- Semmi.
- Puff neki! - sóhajtottam.
- Sőt kriptonittal sem lehet ártani nekem - kuncogott.
- Azt ígérted, nem nevetsz ki, nem emlékszel? Megpróbált komoly képet vágni.
- Előbb-utóbb úgyis rájövök! - figyelmeztettem. - Jobban örülnék, ha meg se próbálnád! - újra elkomolyodott. - Mert...?
- Mi van, ha nem szuperhős vagyok? Mi van akkor, ha én vagyok a rossz fiú? - Incselkedett, de a szeme nem mosolygott.
- Oh! - hirtelen mintha kezdett volna összeállni a kép. - Értem.
- Tényleg? - Elkomorodott, mintha attól félne, hogy túl sokat árult el.
- Veszélyes vagy? - találgattam, és a szívem hevesebben kezdett verni, mert ösztönösen ráhibáztam az igazságra. Edward csakugyan veszedelmes. Ezt próbálta elejétől kezdve a tudtomra adni.
Pillantása megfejthetetlen érzelemmel telt meg.
- De nem gonosz - suttogtam a fejemet rázva. - Nem, azt nem tudom elhinni, hogy gonosz lennél.
- Tévedsz! - mondta olyan halkan, hogy alig értettem. Elcsórta a limonádés üveg kupakját, és ide-oda görgette az ujjai között. Azon töprengtem, vajon miért nem félek tőle. Komolyan gondolta, amit mondott - efelől nem volt semmi kétségem. De én mindössze enyhe szorongást éreztem, és legfőképpen elragadtatott izgalmat. De hát mindig is ezt éreztem, ha a közelében voltam.
Sokáig hallgattunk: végül arra riadtunk fel, hogy a menza már csaknem teljesen kiürült. Talpra szökkentem.
- Elkésünk!
- Én ma nem megyek órára - mondta, és olyan gyorsan pörgette a kupakot, hogy csak egy csíkot láttam belőle.
- Miért nem?
-Jót tesz az egészségnek, ha néha iskolát kerül az ember! - Mosolygott, de még mindig gondterhelt volt.
- Hát én megyek! - mondtam. Gyáva kukac vagyok, nem mertem megkockáztatni, hogy lógáson érnek.
Edward még mindig a rögtönzött játékszerrel babrált.
- Hát akkor majd később találkozunk...
Haboztam, mentem is, maradtam is volna, aztán megszólalt a csengő, én pedig az ajtó felé lódultam - a küszöbről még visszanéztem, de Edward tényleg nem moccant.
Miközben az osztályterem felé rohantam, agyam gyorsabban pörgött, mint Edward ujjai közt a limonádés üveg kupakja. Néhány talány megoldódni látszott, de megannyi új keletkezett... De legalább az eső elállt.
Szerencsémre Mr. Banner még nem volt benn az osztályban, amikor odaértem. Gyorsan letelepedtem a helyemre, miközben Mike is, Angela is engem bámult. Mike durcás képet vágott, Angela meglepettnek és kissé rémültnek tűnt.
Aztán bejött Mr. Banner és csendre intette az osztályt. A karjában három kartondobozt egyensúlyozott. Lerakta őket Mike elé, és megkérte, hogy a tartalmukat ossza szét a többiek között.
- Oké, emberek, most szépen mindenki vesz ezekből a dobozokból! - mondta, közben előhúzott egy pár gumikesztyűt a köpenyzsebéből, és fölvette. A kesztyű szára vészjóslóan éles hangon csattant a csuklóján. - Az elsőben van az indikátorlap! - folytatta, és kiemelt egy fehér lapot, amelyre négy négyszöget nyomtattak, és fölmutatta. - A másodikban a négyágú applikátor... - mondta, azzal feltartott valamit, ami leginkább egy erősen foghíjas nyeles fésűre emlékeztetett. - A harmadikban pedig steril mini-szike! Feltartott egy kis kék műanyag zacskót, és feltépte. - Ebből a távolságból ugyan nem lehetett látni az élét, de azért a gyomrom megrándult.
- Mindjárt körbejárok egy csöpögtetővel, hogy előkészítsem a lapokat, tehát senki ne kezdje el addig, amíg oda nem értem hozzá! - Megint Mike asztalától indult el, gondosan csöppentett egy-egy vízcseppet a négy négyzet mindegyikébe. - Aztán arra kérek mindenkit, hogy óvatosan szúrja meg az ujját! - Megragadta Mike kezét, és a szike hegyes élével megvágta Mike középső ujjának begyét. Jaj, ne... A homlokom nyirkos lett az izzadságtól.
- Cseppentsünk egy-egy csepp vért az applikátor mind a négy ágára! - Be is mutatta, megszorította Mike ujját, míg csak a vér ki nem serkent. Görcsösen nyeltem, hányingerem támadt.
- Aztán érintsük hozzá az indikátorlaphoz! - fejezte be, és magasba tartotta a csöpögő, vörös lapot, hogy mindnyájan lássuk. Lehunytam a szemem, próbáltam koncentrálni, de úgy zúgott a fülem, hogy alig hallottam.
- Jövő hét végén a Vöröskereszt Port Angelesbe várja az önkéntes véradókat, úgyhogy gondoltam, talán jó lenne, ha mindenki tisztában lenne a saját vércsoportjával! - Szemlátomást nagyon büszke volt magára. - Aki még nem töltötte be a tizennyolcat, annak szülői engedély is kell... az íróasztalomban van néhány nyomtatvány.
Mr. Banner tovább körözött a csöpögtetőjével. Én meg a hűvös, fekete asztallaphoz simítottam az arcomat, és igyekeztem nem elájulni. Körülöttem mindenhonnan panaszos nyöszörgések, visítások és kuncogások örvénylettek, ahogy az osztálytársaim az ujjúkba szúrtak. Igyekeztem mélyeket lélegezni.
- Bella, jól vagy? - kérdezte Mr. Banner. A hangja egészen közelről, a tarkóm felől jött, és rémültnek hangzott.
- Én már tudom a vércsoportomat, Mr. Banner - nyögtem elhaló hangon. A fejemet sem mertem felemelni.
- Rosszul vagy?
- Igen, tanár úr! - motyogtam, és lélekben átkoztam magam, amiért nem lógtam el a mai órát, pedig alkalmam lett volna rá.
- Elkísérné valaki Bellát a gyengélkedőbe? - kérdezte Mr. Banner. Föl se kellett néznem, anélkül is tudtam, hogy Mike lesz a jelentkező.
- El tudsz menni odáig a saját lábadon? - kérdezte Mr. Banner.
- Igen - suttogtam. Csak innen jussak ki, aztán akár négykézláb is elmászok odáig.
Mike nagyon lelkesnek tűnt, ahogy átfogta a derekamat, és a karomat fölrángatta a vállára, én pedig teljes súlyommal ránehezedtem.
Mike óvatosan áttámogatott az iskolaudvaron. Amikor befordultunk a menza sarkánál, ahol már nem láthatott minket Mr. Banner, megálltam.
- Hadd üljek le egy pillanatra, jó? - kértem. Leültetett a járdaszegélyre.
- És ki ne vedd a véres kezed a zsebedből! - figyelmeztettem. Még mindig szédültem. Oldalra dőltem, homlokomat a járda fagyos, nyirkos betonjához szorítottam, és lehunytam a szemem. Ez mintha segített volna egy kicsit.
- Te jó ég, egészen zöld vagy, Bella! - idegeskedett Mike.
- Bella! - kiáltott egy másik hang távolabbról.
Jaj, nem! Istenem, add, hogy csak képzelődjek, hogy már megint az ő hangját hallom!
- Mi baja? Megsebesült? - Edward aggodalmas hangja egyre közelebbről hallatszott. Nem, mégsem képzelődtem. Szorosan lehunytam a szemem, és teljes szívemből réméltem, hogy most mindjárt meghalok. Vagy legalábbis, hogy nem hányom el magam.
Mike feszengett.
- Azt hiszem, elájult. Nem tudom, mi történhetett, hiszen még meg se szúrta az ujját.
- Bella! - Edward hangja most közvetlen közelről csengett. - Hallasz engem?
- Nem! - nyöszörögtem. - Tűnj innen! Edward elnevette magát.
- A gyengélkedőbe kell kísérnem - mondta Mike védekező hangon -, de nem akart továbbjönni.
- Majd én odaviszem - jelentette ki Edward. Hallottam a hangján, hogy még mindig mosolyog. - Te visszamehetsz az osztályba.
- Nem! - tiltakozott Mike. - Énrám bízták!
Hirtelen eltűnt alólam a járda. Meglepetésemben felpattant a szemem. Edward olyan könnyedén kapott a karjába, mintha öt kiló lettem volna, nem pedig ötvenöt.
- Tegyél le! - Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy lehányjam! Még javában tiltakoztam, amikor Edward már elindult velem.
- Hé! - kiabált utánunk Mike. Máris vagy tíz lépéssel lemaradt mögöttünk.
Edward ügyet sem vetett rá.
- Rémesen nézel ki! - közölte vigyorogva.
- Azonnal tegyél le! - nyafogtam. A karja közti ringatózás nem sokat javított a helyzetemen. Eltartott magától, miközben a teljes súlyom a karjára nehezedett, de szemlátomást meg se kottyant neki.
- Szóval elájulsz, ha vért látsz? - Ez szemmel láthatólag mulattatta. Nem feleltem. Szorosra zárt szemmel és szájjal küzdöttem a
hányinger ellen.
- És még csak nem is a saját véred volt az! - folytatta. Úgy láttam, kitűnően szórakozik.
Nem tudom, miként nyitotta ki az ajtót, miközben engem cipelt, de hirtelen meleg lett körülöttem, ebből tudtam, hogy benn vagyunk az épületben.
- Te jó ég! - szisszent fel egy női hang.
- Elájult a biológiaórán! - magyarázta Edward.
Kinyitottam a szemem. Edward öles léptekkel átvágott a tanulmányi irodán a gyengélkedő felé. Ms. Cope, a vörös hajú titkárnő loholt előtte, hogy kinyissa neki az ajtót. A nagymama korú ápolónő döbbenten nézett föl a könyvéből, amikor Edward nagy lendülettel belépett velem a helyiségbe, majd gyöngéden lefektetett a zizegő papírral leterített műbőr vizsgálóasztalra. Aztán félreállt a fal mellé, amilyen távolra csak tehette abban a szűk szobában. A szeme ragyogott.
- Csak elájult - nyugtatta meg a riadt ápolónőt. - Vércsoport meghatározást végeztek biológiaórán.
Az ápolónő bölcsen bólogatott.
- Igen, olyankor mindig itt kötnek ki egypáran! Edward elfojtott egy mosolyt.
- Csak feküdj nyugodtan egy percig, drágám, mindjárt elmúlik!
- Tudom - sóhajtottam. A hányingerem máris csillapulni kezdett.
- Gyakran előfordul ez veled? - kérdezte az ápolónő.
- Néha - ismertem be. Edward köhögött, hogy nevetését leplezze.
- Nyugodtan visszamehet az osztályba, fiatalember - mondta neki az ápolónő
- Bellával kell maradnom! - közölte Edward olyan határozott magabiztossággal, hogy a nővér inkább sértetten összepréselte az ajkát, de nem vitatkozott vele.
- Megyek, kerítek egy kis jeget a homlokodra - fordult hozzám, azzal kisietett a szobából.
- Igazad volt - nyöszörögtem csukott szemmel.
- Általában igazam szokott lenni... de most éppen miben is?
- Az iskolakerülés jót tesz az egészségnek! - leheltem, és közben igyekeztem egyenletesen lélegezni.
- Az előbb alaposan megijesztettél. - Úgy mondta, mint aki valami szégyenletes gyöngeséget vall be. - Azt hittem, Mike Newton a holttestedet vonszolja, hogy elássa az erdőben.
- Ha-ha. - Szemem még mindig csukva, de percről percre jobban éreztem magam.
- Őszintén szólva, láttam már hullát, amelyik jobb színben volt, mint te. Már aggódtam, hogy nekem kell majd megbosszulnom a halálodat!
- Szegény Mike! Milyen dühös lehet...
- Utál engem, mint a bűnt! - közölte Edward derűsen.
- Ezt nem tudhatod! - ellenkeztem, de aztán hirtelen átvillant az agyamon, hogy de igen, talán mégis biztosan tudja.
- Láttam az arcán... nem volt nehéz leolvasni róla.
- De hogyan vettél észre? Azt hittem, éppen lógsz az iskolából! - Most már csaknem teljesen jól voltam, bár az émelygés biztosan hamarabb elmúlt volna, ha eszem valamit ebédre. Másfelől talán mégiscsak jobb, hogy üres volt a gyomrom...
- Az autómban ültem, és egy CD-t hallgattam. - Micsoda normális, hétköznapi válasz! Egészen meglepett.
Nyílt az ajtó, a nővér igyekezett befelé, jeges borogatással a kezében.
- Tessék, drágám! - tüsténkedett, és a homlokomra tette a borogatást. - Máris jobban nézel ki - tette hozzá.
- Azt hiszem, már jól vagyok. - Felültem. A fülem egy kicsit zúgott még, de már nem forgott velem a világ. A mentazöld fal is ott maradt a helyén, ahogy az rendes falhoz illik.
Láttam az ápolónő arcán, mindjárt rám szól, hogy feküdjek vissza, de ekkor kinyílt az ajtó, és Ms. Cope dugta be a fejét.
- Van egy újabb páciensünk! - szólt be.
Leszökkentem a priccsről, hogy szabaddá tegyem a következő gyengélkedő számára.
- Tessék! Nekem már nincs rá szükségem! - mondtam, és odanyújtottam a borogatást az ápolónőnek.
A következő pillanatban Mike botorkált be az ajtón a halálsápadt Lee Stephenset támogatva, aki szintén velünk járt biológiára. Edwarddal a falhoz lapultunk, hogy helyet adjunk nekik.
—Jaj, ne! - mormolta Edward. - Eredj ki az irodába, Bella!
Meghökkenve néztem rá.
- Bízzál bennem, nyomás kifelé!
Elkaptam az ajtót, mielőtt becsukódott volna, és kislisszoltam. Éreztem, hogy Edward ott van szorosan mögöttem.
- Nahát, te hallgattál rám! - mondta lenyűgözve.
- Igen, mert megéreztem a vér szagát - mondtam fintorogva. Lee, úgy látszik, nem mások vérének látványától lett rosszul, mint én.
- Senki nem érzi a vér szagát! - tromfolt le Edward.
- De én igen. És rosszul leszek tőle. Olyan szaga van, mint a rozsdának... meg a sónak.
Szeméből megint nem tudtam kiolvasni semmit.
- Most mi van? - kérdeztem.
- Semmi.
Ekkor Mike is kilépett utánunk az ajtón. A pillantása ide-oda járt köztem és Edward között. Ahogy Edwardra nézett, az a napnál világosabban elárulta: semmi tévedés, tényleg utálja. Aztán savanyú képpel hozzám fordult.
- Már sokkal jobban nézel ki!
- Azért nehogy kivedd a kezed a zsebedből! - figyelmeztettem újra.
- Már nem vérzik - morogta. - Visszajössz az órára?
- Viccelsz? Azonnal fordulhatnék is vissza!
- Aha, ja, tényleg... Szóval akkor jössz a hétvégén? A tengerpartra? - Újabb dühös pillantást vetett Edwardra, aki ott állt mozdulatlanul, mint egy szobor, a mindenfélével telirakott pultnak támaszkodva, és elbámult a semmibe.
- Persze, mondtam már, hogy szívesen - feleltem olyan barátságosan, ahogy csak tőlem telt.
- Akkor az apám boltjánál találkozunk, tízkor! - Újra Edward felé pillantott, szemlátomást azon töprengett, nem árult-e el túl sokat. Egész viselkedéséből sütött, hogy Edwardra nem vonatkozik a meghívás.
- Ott leszek! - ígértem.
- Akkor tesin találkozunk! - intett, és tétovázva elindult az ajtó felé.
- Viszlát! - feleltem. Még egyszer rám nézett, kerek arcára kiült a csalódás, aztán elkullogott. Megsajnáltam. Magamat is, tekintve, hogy rövidesen újra nézhetem azt a fancsali képét... méghozzá a tornateremben!
- Úristen! Tornaórám lesz! - jajdultam fel.
- Ezt bízd csak rám! - Észre sem vettem, mikor lépett hozzám Edward, de most közvetlenül a fülembe suttogta: - Csak ülj le, és igyekezz minél sápadtabbnak látszani!
Ez igazán nem esett nehezemre: amúgy is sápadt vagyok, az előbbi rosszullétem után pedig még kissé fénylett is az arcom a verítéktől. Leültem az egyik nyikorgós, összecsukható székbe, nekidöntöttem a fejem a falnak, és lehunytam a szemem.- Az ilyen rosszullétek mindig kimerítenek.
Edward halkan odaszólt a pult mögött ülő nőnek.
- Ms. Cope!
- Igen?
- Bellának tornaórája lenne, de úgy látom, még nem jött teljesen rendbe. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha hazavinném. Tudna adni egy igazolást? - Hangja akár a cseppentett méz. El tudtam képzelni, hogy a pillantása milyen szívszaggató lehet...
- 106 —
- Neked is szükséged van igazolásra, Edward? - rebegte Ms. Cope. Ha ő így bealél Edward-ról, akkor mit szóljak én?
- Nem, nekem Mr. Goff-fal lenne órám, de ő nem ragaszkodik hozzám.
- Oké, majd én mindent elrendezek. Jobbulást, Bella! - szólt oda nekem. Erőtlenül bólintottam, egy kicsit rá is játszottam a dologra.
- Tudsz járni, vagy akarod, hogy megint a karjaimban vigyelek? - Most, hogy hátat fordított a titkárnőnek, Edward csúfondárosan nézett rám.
- A saját lábamon megyek.
Óvatosan felálltam, és nem nyeklettem össze. Edward udvariasan kitárta nekem az ajtót, de a szeme kinevetett. Odakint éppen permetezni kezdett a finom köd. Jó érzés volt - először leltem örömömet az égből folyamatosan hulló nedvességben -, lemosta arcomról a ragacsos izzadságot.
- Kösz - mondtam, amikor Edward is kilépett utánam. - Szinte megéri rosszul lenni, ha az ember ellóghatja a tornaórát.
- Bármikor csak egy szavadba kerül. - Hunyorogva, nézett az esőbe.
- Jössz te is? Úgy értem, szombaton. - Reméltem, hogy igent mond, bár valószínűtlennek tűnt. Nem úgy festett, mint aki felkerekedik és bezsúfolódik egy kocsiba a többiekkel... Nem ebbe a világba tartozott. Csak reménykedtem, hátha mégis eljön, mert akkor rögvest olthatatlan vágyat éreznék a nyavalyás kirándulás iránt.
- Hová is mentek pontosan?
- La Push-ba, a First Beach-re. - Próbáltam valamit leolvasni az arcáról. A szeme mintha hajszálnyival összébb szűkült volna.
Fanyarul elmosolyodott.
- Nem hinném, hogy én is meg lennék hívva.
Fölsóhajtottam.
- Most hívtalak meg!
- Jobb, ha mi ketten nem feszítjük tovább a húrt szegény Mike-nál ezen a héten! Még a végén elpattan! - A szeme csillogott, sokkal jobban tetszett neki ez a gondolat, mint az illett volna.
- Kit érdekel Mike? - morogtam, és közben az járt a fejemben, hogy azt mondta „mi ketten”. Ez meg nekem tetszett sokkal jobban, mint illett volna.
Már a parkoló közelében jártunk. Balra kanyarodtam a furgonomhoz, mire megragadta a dzsekimet, és visszarántott.
- Mégis, mit képzelsz? Hová mész? - Edward felháborodva szorongatta a kabátom csücskét.
- Hát haza!
- Talán nem hallottad, hogy megígértem, épségben hazafuvarozlak? Azt hiszed, engedem, hogy vezess ebben az állapotban?
- kérdezte még mindig méltatlankodó hangon.
- Miféle állapotban? És mi lesz akkor az én kocsimmal?
- Majd megkérem Alice-t, hogy vigye el hozzátok iskola után!
- A saját kocsija felé cibált a dzsekimnél fogva. Muszáj volt követnem, ha nem akartam hanyatt esni. Bár, akkor nyilván a földön vonszol odáig.
- Eressz el! - nyivákoltam, de rá se hederített. Oldalazva botorkáltam a nedves járdán a Volvo jáig. Akkor végre elengedett - én pedig megbotlottam, és lefejeltem az utasülés felőli ajtót.
- Olyan erőszakos vagy! - morgolódtam.
- Nyitva van - közölte és beült a volán mögé.
- Tökéletesen alkalmas vagyok rá, hogy hazafuvarozzam saját magam! - Lecövekeltem és fújtam mérgemben. Az eső rákezdett, s mivel nem húztam fel a kapucnit, a hajam nedvesen tapadt a hátamra.
Edward leengedte az automata ablakot, és áthajolt az utasülésen.
- Szállj be, Bella!
Nem feleltem. Azt számolgattam magamban, mennyi esélyem van rá, hogy eljussak a furgonomig, mielőtt elkapna. Nem sok, vallottam be magamnak.
- Úgyis visszaráncigálnálak! - fenyegetett. Megsejtette, mit forgatok a fejemben.
Amennyire az adott helyzet megengedte, próbáltam megőrizni a méltóságomat, miközben bemásztam az autójába. Nemigen sikerült - úgy festettem, mint egy félig vízbefúlt macska, a cipőm pedig cuppogott.
- Erre igazán semmi szükség! - közöltem mereven.
Nem is felelt. Kapcsolgatott valamit a műszerfalon, fölcsavarta a fűtést és lehalkította a zenét. Kitolatott a parkolóból. Először úgy gondoltam, némaságba burkolózva duzzogni fogok, de amikor felismertem a zenét, a kíváncsiságom kerekedett felül.
- Claire de Lune? - kérdeztem meglepetten.
- Te ismered Debussyt? - csodálkozott ő is.
- Nem túl jól - vallottam be. - Anyám rengeteg klasszikus zenét hallgat odahaza, de én csak a kedvenceimet ismerem fel.
- Nekem is ez az egyik kedvencem. - Gondolataiba merülve bámult kifelé az esőbe.
Én meg hallgattam a zenét, kényelmesen hátradőlve a világosszürke bőrülésen. Hatalmába kerített az ismerős, megnyugtató dallam. Az esőfüggöny szürkészöld foltokká mosta össze az ablakon kívüli világot. Edward nagyon gyorsan hajtott, de az autó olyan egyenletesen siklott, hogy nem is érzékeltem a sebességet. Csak az tűnt fel, hogy a város úgy suhant el mellettünk, mint a villám.
- Milyen az édesanyád? - kérdezte hirtelen Edward.
- Nagyon hasonlítunk, csak ő sokkal csinosabb - mondtam. Edward kérdőn fölvonta a szemöldökét. - Én inkább Charlie-ra ütök. Anyám sokkal könnyebben barátkozik, mint én, és bátrabb is. Viszont felelőtlen és kissé különc, ami pedig a főzési tudományát illeti, hát az enyhén szólva hullámzó. De ő a legjobb barátom. - Hirtelen elhallgattam. Attól, hogy anyámról beszéltem, elfogott a rosszkedv.
- Hány éves vagy, Bella? - A hangja valamiért türelmetlenül, ingerülten csengett, de hogy miért, azt el se tudtam képzelni. Leállította az autót, és én rádöbbentem, hogy máris Charlie háza elé értünk. Az eső most már szakadt, jóformán nem is láttam a házat. Mintha autóstul elsüllyedtünk volna valami folyóban..,
- Tizenhét - feleltem kissé zavartan.
- Többnek látszol!
Ezt olyan szemrehányóan mondta, hogy elnevettem magam.
- Min nevetsz? - a hangja most megint csak kíváncsiságról árulkodott.
- Anyukám mindig azt mondja, én harmincöt évesnek születtem, és minden évvel egyre középkorúbb leszek! - Felnevettem, aztán sóhajtottam. - Hát igen... valakinek felnőttnek kellett lennie... - Egy pillanatra elhallgattam, aztán megjegyeztem: - Különben te sem úgy festesz, mint egy középiskolás!
Grimaszt vágott, és másra terelte a szót.
- Szóval, édesanyád feleségül ment ehhez a Philhez? Meglepődtem, hogy emlékszik a névre: csak egyszer említettem
neki, annak is van már vagy két hónapja. Beletelt néhány másodpercbe, amíg felelni bírtam.
- Anyám... tudod, ő nagyon fiatal a korához képest. Azt hiszem, Phillel még fiatalabbnak érzi magát. És különben is, odavan érte - mondtam fejcsóválva. Számomra a rejtély, mit láthat anyám Philben.
- És te nem helyesled? - kérdezte.
- Mit számít az? - feleltem. - Azt szeretném, ha Anyu boldog lenne... és ha neki Phil kell...
- Ez igazán nagylelkű... Kíváncsi lennék... - folytatta eltöprengve.
- Mire?
- Vajon ő is viszonozná a nagylelkűségedet? Akárkit választasz is? - kérdezte hirtelen nagyon komolyan, és kutatva nézett a szemembe.
- A... azt hiszem - dadogtam. - De végtére is ő a szülő, én meg a gyerek. Ez azért egy kicsit más.
- Akkor lehetőleg ne legyen túl riasztó az illető, igaz? - ugratott. Válaszként rávigyorogtam.
- Az attól függ, mit értesz riasztón? Olyasvalakit, aki egy csomó biztosítótűt visel az orrában, és tele van tetkóval?
- Gondolom, ez is egy meghatározás.
- Te hogy határoznád meg?
De Edward elengedte füle mellett a kérdést, inkább ő kíváncsiskodott tovább:
- Mit gondolsz, én tudnék félelmetes lenni? - Fölvonta egyik szemöldökét, és nagyon halványan elmosolyodott.
Egy pillanatig azon töprengtem, az igazságot vagy a hazugságot fogadná-e jobban. Végül kirukkoltam az igazsággal.
- Hmm... azt hiszem, tudnál, ha akarnál.
- És most félsz tőlem? - Angyali szépségű arca hirtelen elkomolyodott.
- Nem! - vágtam rá, de túl gyorsan, mire elvigyorodott.
- Akkor most te is mesélsz nekem a családodról? - igyekeztem másra terelni a szót. - A te történeted biztosan sokkal érdekesebb, mint az enyém.
Azonnal újra óvatos lett.
- Mit akarsz tudni?
- Cullenék örökbe fogadtak? - kérdeztem.
- Igen.
- És mi történt a szüléiddel? - kérdeztem pillanatnyi habozás után.
- Már régen meghaltak. - A hangja tárgyilagos volt.
- Sajnálom - motyogtam.
- Nem is igazán emlékszem rájuk. Most már régóta Carlisle és Esme a szüleim.
- És szereted őket. - Ezt nem kérdeztem, hanem állítottam, annyira nyilvánvaló volt abból, ahogy beszélt róluk.
- Igen. - Elmosolyodott. - Náluk jobb embert elképzelni sem tudnék.
- Akkor szerencsés vagy.
- Tudom.
- És a testvéreid?
A műszerfalon lévő órára pillantott.
- A testvéreim, Jasperről és Rosalie-ról nem is beszélve, nagyon mérgesek lesznek, ha még sokáig kell ácsorogniuk az esőben énrám várakozva.
- Óh, sajnálom, gondolom, menned kell! - Sehogysem akaródzott kiszállnom a kocsiból.
- Te is nyilván jobb szeretnéd, ha a furgonod hazakerülne, mielőtt Swan rendőrfőnök hazaér, hogy ne kelljen elmesélned azt a kis biológiaórán esett incidenst. - Rám kacsintott.
- Lefogadom, hogy már úgyis hallott róla. Forksban nem lehet titkot tartani... - Felsóhajtottam.
Nevetett, de volt valami különös a nevetésében.
- Érezd jól magad a tengerparton... remek időtök lesz a napozáshoz! - Kinézett a szakadó esőbe.
- Holnap nem jössz suliba?
- Nem. Emmettel kicsit előbbre hozzuk a víkendet.
- És mit fogtok csinálni? - Egy barát ezt nyugodtan megkérdezheti, hát nem? Reméltem, hogy a hangomon nem érződik túlságosan a csalódás.
- Sátorozni megyünk a Kecskeszikla-vadrezervátumba, Rainiertől kicsit délre.
Tényleg, jutott eszembe, Charlie is említette, hogy Cullenék gyakran mennek kempingezni.
- Hát akkor jó szórakozást! - Igyekeztem lelkesnek hangzani, de nem hiszem, hogy sikerült volna megtévesztenem. A szája szögletében mosoly bujkált.
- Megtennél nekem valamit ezen a hétvégén? - Szembefordult velem, egyenesen az arcomba nézett, latba vetve égő aranyszín szemének minden varázserejét.
Sután, szelíden bólintottam.
- Ne sértődj meg, de úgy látom, azok közé tartozol, akik úgy vonzzák a szerencsétlenséget, mint a mágnes. Szóval... ha egy mód van rá, próbálj meg nem belepottyanni az óceánba, és lehetőleg ne kerülj semminek a kereke alá, rendben? - vigyorgott egyenesen a képembe.
Szelídségem rögvest semmivé foszlott. Dühös grimaszt vágtam.
- Majd meglátom, mit tehetek! - csattantam fel, és kiugrottam az esőbe. A kelleténél erősebben vágtam be magam mögött az ajtót.
Amikor elhajtott, még mindig mosolygott.