Twilight (alkonyat) 24 fejezet

24. PATTHELYZET

FEHÉR FÉNY RAGYOGOTT EGY ISMERETLEN, hófehér szobában. Körülöttem lepedőszerű függöny, a fejem fölött sugárzó erős lámpa elvakított. Kemény, kigödrösödött ágyon feküdtem feltámasztva - egy rácsos ágyon. A párnák laposak és hepehupásak, és valami idegesítően csipogott a közelben. Reméltem, ez azt jelenti, hogy még életben vagyok. A halál mégsem lehet ennyire kényelmetlen.
A karomból áttetsző csövek lógtak, és valamit az orrom alá is ragasztottak. Fölemeltem a kezem, hogy letépjem.
- Azt már nem! - Hűvös ujjak elkapták a kezemet.
- Edward? - Kicsit elfordítottam a fejemet, csodás arca alig egyujjnyira tőlem, az állát a párnám szélére támasztja. Tehát most már biztos, hogy élek, s a gondolat ezúttal hálával és túláradó örömmel öltött el. - Edward, annyira sajnálom!
- Ssss! - csitított. - Most már minden rendben lesz!
- Mi történt? - Nem emlékeztem tisztán, és az agyam fellázadt, amikor megpróbáltam felidézni a történteket.
- Majdnem túl későn érkeztem. El is késhettem volna - suttogta bűnbánóan.
- Olyan buta voltam, Edward! Azt hittem, foglyul ejtette anyut.
- Mindnyájunkat becsapott.
- Föl kell hívnom Charlie-t és anyut!
- Alice már felhívta őket. Renée itt van a kórházban. Most éppen kiment, hogy egyen valamit.
- Anyu itt van? - Megpróbáltam felülni, de ettől még jobban szédültem, Edward gyöngéden visszafektetett a párnákra.
- Mindjárt visszajön! Neked viszont nyugton kell maradnod.
- De mit mondtatok neki? - Megrémültem. Hogy a csudába tudnék megnyugodni? Itt az anyám, én pedig éppen egy vámpírtámadásból lábadozom. - Mit mondtatok neki, hogy kerültem ide?
- Hogy gurultál vagy két lépcsőfordulónyit, aztán kiestél egy csukott ablakon. - Egy pillanatra elhallgatott. - Lásd be, nincs ebben semmi hihetetlen!
Felsóhajtottam, mire minden porcikám megsajdult. Végignéztem a takaró alatt fekvő testemen, és megláttam a lábam helyén a hatalmas kidudorodást.
- Mennyire súlyosak a sérüléseim? - kérdeztem.
- Eltörött a lábad, négy bordád, van egy-két repedés a koponyádon, horzsolások a bőröd minden egyes négyzetcentiméterén, és jó sok vért vesztettél. Többször is kaptál vérátömlesztést. Nem mondhatnám, hogy kedvemre volt, mert egy időre egészen megváltozott a szagod!
- Legalább részed volt egy kis változatosságban!
- Nincs rá szükségem. Én a te illatodat szeretem.
- Hogy bírtad megtenni? - kérdeztem csöndesen, és Edward rögtön tudta, mire gondolok.
- Magam sem tudom. - Elfordította a tekintetét, felemelte egyik gézbe bugyolált kezemet az ágyról, és gyöngéden simogatta, ügyelve a monitorhoz kígyózó vezetékre.
Türelmesen vártam a folytatást.
Fölsóhajtott, még mindig kerülte a pillantásomat.
- Lehetetlen volt... abbahagyni - suttogta. - Lehetetlen, de én megtettem. - Végre fölnézett rám, halvány mosollyal. - Úgy látszik, tényleg nagyon szeretlek.
- Talán nincs olyan jó ízem, mint szagom? - mosolyogtam rá válaszul.
- Sokkal jobb. Még annál is jobb, mint amilyennek képzeltem.
- Sajnálom! - mentegetőztem. Edward az égnek emelte a szemét.
- Hogy valakinek épp ezért jusson eszébe bocsánatot kérni!
- Miért, mi az, amiért bocsánatot kellene kérnem?
- Azért, hogy kis híján örökre megfosztottál magadtól.
- Sajnálom! - mentegetőztem újra.
- Tudom, miért tetted - mondta megnyugtató hangon. - Persze, attól még tökéletes őrültség volt. Meg kellett volna várnod, el kellett volna mondanod nekem.
- Nem engedtél volna el.
- Nem - hagyta rám komoran. - Nem bizony.
Hirtelen eszembe jutott néhány nagyon kellemetlen emlékkép. Összeborzongtam, aztán fájdalmas grimaszt vágtam. Edward rögtön nyugtalan lett.
- Mi baj van, Bella?
- Mi történt Jamesszel?
- Letéptem rólad, aztán Emmett és Jasper végeztek vele. - Edward hangjából érződött, még most is rettentően sajnálja, hogy ő ebben nem vehetett részt.
Ettől kissé összezavarodtam.
- Nem láttam Emmettet és Jaspert abban a balett-teremben.
- Ki kellett menniük... túl sok volt a vér.
- De te ott maradtál.
- Igen, én ott maradtam.
- És Alice és Carlisle is... - mondtam álmélkodva.
- Ők is szeretnek téged, tudod.
Hirtelen egész sor szomorú kép villant az agyamba Alice-szal való utolsó találkozásunkról, és ez eszembe juttatott valamit.
- Látta Alice a videófelvételt? - kérdeztem szorongva.
- Igen, látta - felelte Edward sötéten. Sütött belőle a gyűlölet és a düh.
- Azelőtt nem is sejtette, miért nem emlékszik semmire.
- Tudom. Most viszont már tudja.
Megpróbáltam megérinteni az arcát a szabad kezemmel, de valami megakadályozott. Az infúzió tűje és csöve tartott pórázon.
- Áuu! - nyafogtam.
- Mi a baj? - kérdezte Edward ijedten. Sikerült valamelyest elterelnem a gondolatait a vadászról, de nem eléggé. A szeme még mindig hidegen villogott.
- Tűk - közöltem, és a csuklómba fúródóra fintorogtam. Aztán az egyik csorba csempét fixírozva, igyekeztem a bordáimba hasító fájdalom ellenére mélyeket lélegezni, és nem elájulni.
- Fél a tűtől - mormolta Edward magában, és a fejét csóválta. - Egy szadista vámpír, akinek feltett szándéka, hogy halálra kínozza... ugyan kérem, az nem probléma, rohan találkozni vele. Viszont egy infúzió, ugye...
Az égnek emeltem a szemem, és örömmel tapasztaltam, hogy az érzelemkifejezésnek ez a módja legalább fájdalommentes. Úgy döntöttem, témát változtatok.
- Na és te miért vagy itt? - tudakoltam.
Rám meredt, először értetlenül, aztán láttam a szemében a meg-bántottságot. Összevont szemöldökkel nézett rám.
- Azt akarod, hogy elmenjek?
- Dehogyis! - tiltakoztam. Valósággal bepánikoltam a gondolattól. - Úgy értettem, hogy anyám mit gondol, miért vagy itt? Mielőtt visszajönne, muszáj tisztáznunk, mit mondjak neki.
- Vagy úgy! - Homloka ismét márványsima lett. - Azért jöttem Phoenixbe, hogy észre térítselek, és rábeszéljelek, gyere vissza Forksba. - Tágra nyílt szeme olyan komoly és őszinte volt, hogy kis híján magam is hittem neki. - Beleegyeztél, hogy találkozzunk a hotelben, ahol Carlisle-lal és Alice-szal megszálltunk, mert természetesen szülői felügyelettel érkeztem - szúrta közbe erényes képpel -, de hasra estél a lépcsőn, és... a többit már tudod. De nem muszáj pontosan emlékezned: remek mentséged van rá, ha a történeted némely ponton zavaros.
Egy pillanatra eltöprengtem.
- Van egy-két hiba a történetben. Például hiányzik a törött ablak.
- Nem igazán - mondta Edward. - Alice nagy élvezettel gyártott bizonyítékokat. Mindenre gondolt, és nagyon meggyőzően tette, úgyhogy ha gondolod, akár be is perelheted a szállodát. Nem kell aggódnod semmi miatt! - Lágyan megcirógatta az arcomat. - Most csak az a dolgod, hogy meggyógyulj!
A fájdalom és a gyógyszerek nem taglózhattak le annyira, hogy ne reagáljak az érintésére. A monitor hirtelen összevissza kezdett csipogni - most már nem csak Edward hallhatta, hogy a szívem rendetlenkedni kezd.
- Ez kínos - motyogtam. Edward ravaszul kuncogott.
- Hmmm, kíváncsi lennék...
Lassan fölém hajolt: a csipogás felgyorsult, még mielőtt az ajka hozzáérhetett volna az enyémhez. Amikor végül találkozott az ajkunk, bár csak egészen lágyan ért hozzám, a csipogó ketyere kiakadt és megkukult.
Edward hirtelen felpattant, aztán arcán a rémületet felváltotta a megkönnyebbülés, amikor a monitor jelezte, hogy újra megindult a szívverésem.
- Látom, most még jobban kell vigyáznom rád, mint általában!
- Még meg sem csókolhattalak rendesen! - panaszoltam. - Ne akard, hogy én menjek oda hozzád!
Edward elvigyorodott, fölém hajolt, és az ajkát könnyedén az enyémhez érintette. A monitor megint begőzölt. De aztán az ajka megfeszült, és elhúzódott tőlem.
- Azt hiszem, anyádat hallom - mondta vigyorogva.
- Ne hagyj itt! - Hirtelen, minden ok nélkül, rám tört a pánik. Nem mehet el, még a végén megint eltűnik előlem!
Edward egy kurta pillanatig a szemembe nézett, látta benne a rémületet.
- Nem hagylak itt! - ígérte ünnepélyesen, aztán elmosolyodott. - Szundítok egyet!
Az ágyam mellett álló, kemény műanyag székről átült az ágy végében lévő, türkiz műbőrrel borított, állítható támlájú fotelba. Teljesen hátradöntötte az ülést, lehunyta a szemét, és mozdulatlanná vált.
- Ne felejts el lélegezni! - suttogtam gunyorosan. Edward mély lélegzetet vett, de a szemét nem nyitotta ki.
Most már én is hallottam anyámat. Beszélt valakihez, talán egy ápolónőhöz, a hangja fáradtnak és zaklatottnak tűnt. Szerettem volna felugrani az ágyból, és odarohanni hozzá, hogy megnyugtassam, és megígérjem neki, mostantól minden rendben lesz. De közel sem voltam ugrándozós állapotban, úgyhogy csak feküdtem türelmetlenül.
Az ajtó résnyire nyílt, anyám bekukucskált rajta.
- Anyu! - sóhajtottam. A hangom teli szeretettel.
Anyám egy pillantást vetett az elnyújtózott Edwardra, aztán lábujjhegyen az ágyamhoz osont.
- Lám csak, egy percre sem hagyja egyedül - mormolta magában.
- Anyu, úgy örülök, hogy ládák!
Anyám lehajolt, gyöngéden átölelt, éreztem, ahogy meleg könnyei az arcomra hullnak.
- Bella, annyira aggódtam érted!
- Sajnálom, anyu! De most már minden oké, minden a legnagyobb rendben van..
- Örülök, hogy végre nyitott szemmel láthatlak - mondta, és leült az ágyam szélére.
Hirtelen rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, mióta vagyok a kórházban.
- Mióta volt csukva a szemem?
- Ma péntek van, szívem, jó sokáig nem voltál magadnál.
- Péntek? - kérdeztem hökkenten. Megpróbáltam visszaemlékezni rá, milyen nap is volt, amikor... de nem akartam arra gondolni.
- Kénytelenek voltak altatni egy darabig, drágám, rengeteg sérülést szenvedtél.
- Tudom. - Érzem is őket, gondoltam.
- Szerencséd, hogy Dr. Cullen éppen itt volt. Micsoda remek ember... bár meglepően fiatal. És inkább úgy fest, mint egy férfi modell, nem úgy, mint egy orvos...
- Te találkoztál Carlisle-lal?
- Igen, és Edward húgával, Alice-szal is. Kedves lány.
- Szerintem isi - helyeseltem teljes szívemből. Anyám hátrapillantott Edwardra.
- Nem is említetted eddig, hogy ilyen közeli barátokra tettél szert Forksban!
Összerezzentem, aztán felnyögtem.
- Mid fáj? - kérdezte anyám aggodalmasan, és Edward szeme is felpattant.
-Nincs semmi baj - nyugtattam meg mindkettejüket. - Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem szabad mozognom! - Edward visszasüppedt színlelt álmába.
Kihasználtam, hogy anyám figyelme egy pillanatra másra terelődött, és témát váltottam.
- Hol van Phil? - kérdeztem gyorsan.
- Floridában. Jaj, Bella! Sose találnád ki! Már éppen el akartunk jönni, de képzeld, mi történt!
- Philt leszerződtették? - találgattam.
- Igen! Hogy találtad ki? Méghozzá a Sun, gondoltad volna?
- Hát ez nagyszerű - lelkesedtem, bár fogalmam sem volt róla, hogy ez mit jelent.
- És Jacksonville annyira fog tetszeni neked! - lelkendezett anyám. Értetlenül pillogtam. - Egy kicsit aggódtam, amikor Akront kezdte emlegetni Phil, tudod, az a sok hó meg minden hiszen tudod, mennyire utálom a hideget, na de Jacksonville! Ott mindig süt a nap, és a levegő sem olyan párás! És tündéri házat találtunk, sárga, fehér szegéllyel, és a veranda pont olyan, mint azokban a régi filmekben, meg ott az a hatalmas tölgyfa, és az egész alig pár percnyire a tengertől! És neked is lesz saját fürdőszobád...
- Várj már, Anyu! - szakítottam félbe. Edwardnak még mindig csukva volt a szeme, de az arca feszült volt, senki nem hitte volna el, hogy alszik. - Miről beszélsz? Én nem megyek Floridába. Én Forksban lakom.
- De most már nem kell ott laknod többet, csacsikám - nevetett anyám. - Phil mostantól sokkal többet lesz otthon... Többször is átbeszéltük a dolgot, és eldöntöttem, nem rohangálok vele ide-oda, hanem az idő egyik felét veled töltöm, a másik felét vele.
- Anyu... - tétován elhallgattam, azon rágódva, hogyan adhatnám be neki tapintatosan a dolgot. - Én tényleg Forksban akarok élni. Már egész jól beilleszkedtem az iskolában, van egy csomó barátom... - anyám önkéntelenül újra Edwardra pillantott, úgyhogy inkább más irányból próbálkoztam. - Charlie-nak is szüksége van rám. Teljesen egyedül van, és egyáltalán nem tud főzni!
- Te Forksban akarsz maradni? - hitetlenkedett anyám. Az ő számára ez felfoghatatlan volt. Aztán a szeme megint Edwardra villant. - Miért is?
- Már mondtam, az iskola, Charlie és áúú... - Nem bizonyult jó ötletnek a vállvonogatás.
Anyám keze gyámoltalanul tétovázott fölöttem, valami olyan helyet keresett rajtam, amit nyugodtan megsimogathat. Kénytelen volt beérni a homlokommal, az legalább nem volt bekötve.
- De Bella, drágám, hiszen te utálod Forksot! - emlékeztetett.
- Nem is olyan rossz hely...
Anyám összevonta a szemöldökét, a szeme ide-oda járt Edward és köztem, ezúttal nagyon is jelentőségteljesen.
- Ez a fiú az oka? - suttogta.
Már nyitottam a számat, hogy hazudjak valamit, de tudtam, hogy anyám röntgenszeme keresztüllát rajtam.
- Igen, részben - ismertem be. Azt már nem akartam bevallani, hogy mekkora részben. - Szóval volt alkalmad beszélgetni Edwarddal? - kérdeztem.
- Igen. - Egy pillanatig habozott, a szeme Edward mozdulatlan alakjára rebbent. - És szeretnék beszélni veled erről a dologról!
Hajjaj.
- Mégis, pontosan miről? - kérdeztem.
- Azt hiszem, ez a fiú szerelmes beléd - ismertette anyám a vádat.
- Én is azt hiszem - ismertem be.
- És te hogy érzel iránta? - Anyám hiába is próbálta leplezni a kíváncsiságát.
Fölsóhajtottam, és lesütöttem a szemem. Akármennyire is szerettem anyut, erről nem akartam beszélgetni vele.
- Teljesen odavagyok érte - mondtam végül. Tessék, ez pontosan úgy hangzott, ahogy egy tinédzser szokott beszélni élete első fiújáról.
- Hát ami azt illeti, rendes srácnak látszik, és istenkém, tényleg szívdöglesztő, de te még olyan fiatal vagy, Bella... - elbizonytalanodott. Ha jól emlékszem, utoljára nyolcéves koromban próbált élni szülői tekintélyével. Emlékeztem erre a megértő-de-határozott hanghordozására azokból a beszélgetésekből, amelyeket korábban folytattunk a másik nemről.
- Tudom, Anyu. Ne aggódj! Ez csak olyan diákszerelem - nyugtatgattam.
- Igen, igen - helyeselt. Sikerült eltalálnom, mit hallana szívesen. Aztán felsóhajtott, és bűnbánó képpel hátrapillantott a falon lógó, nagy, kerek órára.
- Menned kell?
A szája szélét harapdálta.
- Phil azt ígérte... Nem tudhattam, hogy éppen most fogsz felébredni...
- Semmi baj, Anyu! - Nagyon igyekeztem, nehogy kihallja a hangomból a megkönnyebbülést, és megbántódjon. - Nem maradok egyedül.
- Nemsokára visszajövök. Végig itt aludtam a kórházban, tudod. .. - Szemlátomást büszke volt magára.
- Erre semmi szükség! Nyugodtan hazamehetsz... észre se fogom venni, hiszen alszom! - A gyógyszerek még most is akadályoztak a koncentrálásban, bár a jelek szerint átaludtam néhány napot.
- Félek hazamenni - vallotta be. - A közelben bűncselekmény történt, és nem szeretek egyedül lenni a házban.
- Bűncselekmény? - rémüldöztem.
- Valaki betört a közeli táncstúdióba, és felgyújtotta. Porig égett, semmi nem maradt belőle. És egy lopott autót találtak előtte. Emlékszel, kicsim, te is oda jártál táncolni.
- Emlékszem. - Összeborzongtam, aztán fájdalmas grimaszt vágtam.
- Itt maradhatok, szívem, ha szükséged van rám.
- Nem, Anyu, menj csak nyugodtan, én elleszek. Edward itt lesz velem.
Anyám olyan képet vágott, mint aki pontosan ezért akarna inkább maradni.
- Este visszajövök! - Legalább annyira figyelmeztetésnek hangzott, mint ígéretnek, és közben Edwardot méricskélte.
- Szeretlek, Anyu!
- Én is szeretlek, Bella! Légy nagyon óvatos, ha felkelsz, nem akarlak elveszíteni!
Edward még lehunyt szemmel feküdt, de most egy pillanatra széles mosoly terült el az arcán.
Ekkor beviharzott a nővér, hogy ellenőrizze a csöveimet és drótjaimat. Anyám homlokon csókolt, megpaskolta gézbe bugyolált kezemet, és kiment.
A nővér a grafikont nézegette, amelyet a szívműködésemet ellenőrző monitor nyomtatott ki.
- Aggódsz valamiért? A szívritmusod itt egy kicsit felgyorsult. -Jól vagyok, köszönöm - biztosítottam róla.
- Szólok a főnővérnek, hogy felébredtél. Egy percen belül itt lesz, hogy megnézzen.
Amint a nővér mögött becsukódott az ajtó, Edward mellettem termett.
- Te elloptál egy kocsit? - förmedtem rá. Elmosolyodott, a megbánás legkisebb jele nélkül. -Jó kis kocsi volt, nagyon gyors.
- Hogy esett a szunyókálás? - kérdeztem.
- Érdekes volt. - A szeme elkeskenyedett.
- Merthogy?
- Meglepődtem - mondta, és közben kerülte a pillantásomat. - Azt hittem, Florida... és édesanyád... szóval, hogy pontosan erre vágyakozol.
Értetlenül meredtem rá.
- De hát neked Floridában egész nap a szobában kellene rostokolnod! Csak éjszaka jöhetnél elő, mint egy valódi vámpír!
Ezen majdnem elnevette magát, de csak majdnem.
- Én Forksban maradnék, Bella. Vagy valamilyen hasonló helyen. Egy olyan helyen, ahol nem árthatok neked többet.
Először nem is értettem, miről beszél. Csak bámultam rá bambán, miközben a szavak egyenként a helyükre kattantak az agyamban, mint valami szörnyűséges kirakós játék darabkái. Alig jutott el a tudatomig a monitor szapora csipogása, bár azt az éles fájdalmat nagyon is éreztem, amivel a bordáim tiltakoztak, amikor zihálva levegőért kapkodtam.
Edward nem szólt egy szót sem: fürkésző tekintettel nézte az arcomat, miközben a fájdalom, aminek semmi köze nem volt a törött csontjaimhoz, de ezerszer rosszabb volt minden testi fájdalomnál, azzal fenyegetett, hogy porrá zúz.
Ekkor egy másik ápolónő masírozott be. Edward mozdulatlanul ült, akár egy kőszobor, miközben az ápolónő gyakorlott szeme felmért, és csak azután fordult a monitor felé.
- Itt az ideje egy újabb adag fájdalomcsillapítónak - megkocogtatta az infúziós zacskót.
- Nem, nem! - Nagyon igyekeztem, hogy a hangomon ne érződjék a szenvedés. - Nincs szükségem semmire. - Most nem engedhetem meg magamnak, hogy elaludjak.
- Nem kell hősködni, aranyom! Nem szabad megerőltetned magad, pihenned kell! - Várt egy kicsit, de én csak a fejemet ráztam.
- Rendben! - mondta, és felsóhajtott. - Ha majd mégis úgy érzed, itt az ideje, csak nyomd meg a hívógombot!
Szigorúan rámeredt Edwardra, vetett még egy pillantást a monitorra, aztán kiment.
A következő pillanatban Edward hűvös keze ott volt az arcomon: zaklatott, kitágult szemmel meredtem rá.
- Sss, Bella, nyugodj meg!
- Ne hagyj el! - könyörögtem elcsukló hangon.
- Nem hagylak el! - ígérte. - De most nyugodj meg, vagy visszahívom a nővért, hogy adjon neked egy adag nyugtatót!
De a szívverésem nem akart visszaállni a normális ritmusára.
- Bella! - Edward aggodalmasan cirógatta az arcomat. - Nem megyek sehová, itt maradok mindaddig, amíg szükséged van rám.
- Megesküszöl, hogy nem hagysz el? - A zihálástól a bordáimban lüktetett a fájdalom.
Edward a két tenyere közé fogta az arcomat, és hozzám hajolt. Tágra nyílt szemmel, komolyan nézett rám:
- Megesküszöm.
A leheletének illata megnyugtatott. Mintha még a fájdalmat is csillapította volna. Edward továbbra is a szemembe nézett, testem lassan elernyedt, és a monitor csipogása is lecsöndesült. A szeme ma nem aranyszínű volt, hanem sötét, majdnem fekete.
-Jobban vagy? - kérdezte.
- Igen - feleltem óvatosan.
Megcsóválta a fejét, és valami érthetetlent mormolt. A „túlreagálás” szót véltem kihallani a dünnyögéséből.
- Miért mondod ezt? - suttogtam, és megpróbáltam uralkodni a hangom remegésén. - Belefáradtál, hogy örökké meg kell mentened? Talán te akarod, hogy itt hagyjalak?
- Nem, dehogyis akarom, hogy elhagyj, Bella! Ne beszélj bolondokat! És azzal sincs semmi bajom, hogy időnként meg kell mentselek, leszámítva azt az apró tényt, hogy éppen én vagyok az, aki veszélybe sodor... hogy én vagyok az oka, hogy ide kerültél.
- Igen, te vagy az oka! - csattantam fel. - Te vagy az oka, hogy itt vagyok és élek!
- De csak alig! - mondta nagyon halkan. - Tetőtől talpig gézbe és gipszbe bugyolálva, és alig bírsz megmoccanni!
- Én nem a legutóbbi, halál közeli élményemről beszélek! - Kezdtem bosszús lenni. - Hanem az összes többiről, válassz közülük tetszésed szerint! Ha te nem lennél, én már a forksi temetőben oszladoznék.
Az arca megrándult, de még mindig gyötrődött.
- De nem is ez a legrosszabb a dologban - folytatta suttogva, mintha én meg sem szólaltam volna. - Nem az, hogy láttam, amint ott heversz a padlón... mint egy rongycsomó, törött csontokkal. - A hangja elfulladt. - Nem is az, hogy azt hittem, későn érkeztem. Még csak nem is az, hogy hallottam, ahogy sikoltozol fájdalmadban, bár ezek az emlékek is kísérteni fognak az örökkévalóság hátralévő részében. Nem, a legeslegrosszabb az volt, amikor úgy éreztem... hogy nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Amikor azt hittem, én magam foglak megölni.
- De nem tetted.
- De megtehettem volna. Könnyen.
Meg kellett őriznem a nyugalmamat... csakhogy Edward éppen arról győzködte magát, hogy el kell hagynia, és a pánik ott verdesett a tüdőmben, ki akart szabadulni.
- Ígérd meg! - suttogtam. - Mit?
- Nagyon jól tudod, hogy mit! - Kezdtem tényleg dühös lenni. Olyan makacsul igyekezett mindennek csak a sötét oldalát látni.
Észrevette, hogy megváltozott a hangom, és összeszűkült a szeme.
- Úgy látszik, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy távol tartsam magamat tőled, úgyhogy, gondolom, úgy lesz, ahogy te akarod... akár belehalsz, akár nem - tette hozzá nyersen.
- Helyes. - De ígérni nem ígért semmit, és ez nem kerülte el a figyelmemet. A pánikot sikerült úgy-ahogy visszagyűrnöm, de ahhoz már nem volt erőm, hogy a dühömön is uralkodjak. - Elmondtad, hogyan vettél erőt magadon... most azt szeretném tudni, hogy miért? - kérdeztem.
- Hogy miért? - ismételte óvatosan.
- Igen, hogy miért tetted? Miért nem hagytad, hogy a méreg szétterjedjen bennem? Akkor most én is pontosan olyan lennék, mint te!
Edward szeme most egészen elfeketedett, nekem pedig eszembe jutott, hogy olyasmiről beszélek, amiről szerinte nem tudhatnék. Alice-t az utóbbi napokban, úgy látszik, kizárólag azok a dolgok foglalkoztatták, amiket megtudott magáról... vagy talán nagyon megválogatta a gondolatait Edward közelében. Az biztos, hogy Edwardnak mindeddig sejtelme sem volt róla, hogy Alice felvilágosított, hogyan válhat valaki vámpírrá. Meglepődött és iszonyúan méregbe gurult. Az orrcimpája kitágult, a szája úgy festett, mintha kőből faragták volna.
Nem fog válaszolni, ez nyilvánvaló volt.
- Egy percig sem állítom, hogy túl sok tapasztalatom lenne a párkapcsolatok terén - mondtam -, de logikusnak tűnik... hogy a férfinak és a nőnek nagyjából egyenrangúnak kell lennie egy ilyen kapcsolatban... az úgy nem működik, hogy az egyikük örökösen felbukkan derült égből, és megmenti a másikat. Az lenne a helyes, ha mind a ketten megmentenénk egymást.
Edward karba fonta a kezét az ágyam szélén, és az állát a karjára fektette. Sikerült megzaboláznia a dühét. Szemlátomást eldöntötte, hogy nem énrám haragszik. Csak azt reméltem, lesz alkalmam figyelmeztetni Alice-t, mielőtt lecsapna rá.
- De hát te megmentettél engem - mondta csöndesen.
- Nem lehetek mindig Lois Lane - erősködtem. - Néha én is szeretnék Superman lenni!
- Nem tudod, hogy mit kívánsz! - A hangja most gyöngéd volt. Mereven bámulta a párnahuzat csücskét.
- De igen, azt hiszem, tudom.
- Bella, hidd el, nem tudhatod! Én már majdnem kilencven éve gondolkodom rajta, és még mindig nem vagyok biztos benne.
- Bánod, hogy Carlisle megmentett téged?
- Nem, nem bánom. - Egy pillanatra elgondolkodott, aztán folytatta. - De annak idején én haldokoltam, egy lyukas garast sem ért az életem. Nem mondtam le semmiről.
- Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna! - Kezdtem belejönni. Egyáltalán nem esett nehezemre győzködni, hogy milyen nagy szükségem van rá.
De Edward megőrizte a hidegvérét.
- Nem tehetem, Bella. Nem tehetem ezt veled!
- Miért nem? - kérdeztem rekedten. A torkom kapart, csak motyogásra futotta. - Ne mondd nekem, hogy túl nehéz lenne. Azok után, amit ma tettél értem, jobban mondva, azt hiszem, nem ma, hanem pár nappal ezelőtt... na mindegy, szóval ezek után az már semmiség lenne.
Haragosan nézett rám.
- És a fájdalom? - kérdezte.
Éreztem, hogy elsápadok. Ez ellen semmit sem tehettem, de legalább a vonásaimon megpróbáltam uralkodni, nehogy meglássa rajtam, milyen tisztán emlékszem arra a kínra... az ereimben égő tűzre.
- Ez hadd legyen az én gondom - mondtam. - Meg tudok birkózni vele.
- A bátorság egy ponton túl már őrültség!
- Igazából nem is számít. Három nap az egész. Nagy ügy!
Edward arca megint megrándult, mert a szavaim arra figyelmeztették, hogy többet tudok a dologról, mint amennyit szerinte szabad lenne. Megvártam, míg lenyeli a mérgét.
- Na és Charlie? - kérdezte kurtán. - Renée?
Csöndben múltak a percek, miközben én a válasszal birkóztam. Kinyitottam a számat, de egyeden hang sem jött ki rajta, úgyhogy újra becsuktam. Edward várt, és diadalmas arccal nézett rám, mert tudta, hogy erre nem tudok igazán mit felelni.
- Figyelj, igazából ez sem számít - mormoltam végül. A hangom most is olyan hamisan csengett, mint mindig, amikor hazudni próbálok. - Renée mindig olyan döntéseket hozott, amelyek neki megfeleltek, és tőlem is ugyanezt várja. Ami pedig Charlie-t illeti, ő elég rugalmas: megszokta, hogy egyedül legyen. Különben sem istápolhatom őket a végtelenségig. A saját életemet kell élnem.
- Pontosan! - fakadt ki Edward. - És én nem fogom ezt az életet elvenni tőled!
- Ha meg akarod várni, amíg én is a halálomon leszek, akkor van egy nagy újságom számodra: már ott voltam!
- De te meg fogsz gyógyulni - emlékeztetett.
Mély lélegzetet vettem, hátha lenyugszom, és nem törődtem a bordáimba hasító fájdalommal. Farkasszemet néztünk Edwarddal. Az arcán semmi jelét nem láttam, hogy hajlandó lenne engedni.
- Nem - mondtam lassan. - Nem fogok. A homloka ráncokba szaladt.
- Dehogyis nem fogsz! Lehet, hogy marad rajtad egy vagy két forradás...
-Tévedsz! - erősködtem. - Meg fogok halni.
- Ugyan már, Bella! - mondta idegesen. - Néhány nap és kikerülsz innét. Legfeljebb két hét.
Sötéten néztem rá.
- Most talán nem halok meg... de valamikor igen. A nap minden percében közelebb kerülök hozzá. És meg fogok öregedni!
A homlokát ráncolta, miközben próbálta megemészteni, amit mondtam neki. Hosszú ujjait a halántékához nyomta, és lehunyta a szemét.
- Ez a dolgok rendje. És ez is kell hogy legyen! És pontosan így is történt volna, ha én nem léteznék... és nekem nem lenne szabad léteznem!
Felhorkantam. Edward meglepetten kinyitotta a szemét.
- Miket beszélsz?! Ez olyan, mintha odamennél valakihez, akinek ötöse volt a lottón, elvennéd a pénzét, aztán azt mondanád neki: „Figyelj, legyen megint minden úgy, ahogy azelőtt volt, mert ez így van rendjén. így sokkal jobb lesz.” Ezzel engem hiába is próbálsz megetetni!
- De én nem vagyok lottó főnyeremény! - nyögött föl.
- Igaz. Te sokkal-sokkal jobb vagy. Égnek fordította a szemét.
- Bella, ezt a beszélgetést befejeztük! Nem vagyok hajlandó örökös éjszakára ítélni téged, és kész!
- Hát, ha azt hiszed, hogy ezzel befejeztük, akkor nem ismersz engem - fenyegetőztem. - Nem te vagy az egyetlen vámpír, akit ismerek.
A szeme újra elsötétült.
- Alice nem meri megtenni.
Egy pillanatig olyan ijesztő volt az arca, hogy hittem neki. Tényleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki venné a bátorságot, hogy újjat húzzon vele.
- Alice már látta, hogy így lesz, igaz? - találgattam. - Ezért zaklatnak föl téged azok a dolgok, amiket mond. Ő már tudja, hogy én is olyan leszek, mint te... valamikor.
- Alice téved. Meghalni is látott téged, és az se következett be.
- Azt lesheted, hogy én Alice ellenében fogadjak!
Hosszú ideig farkasszemet néztünk. A kórteremben nem hallatszott más, csak a gépek zúgása, a monitor csipogása, az infúziós folyadék csöpögése és a falióra ketyegése. Végül Edward arca kissé megenyhült.
- Szóval akkor most mi van? - érdeklődtem. Elnevette magát, de minden vidámság nélkül.
- Alighanem ezt hívják patthelyzetnek. Felsóhajtottam.
- Aú! - motyogtam.
- Rosszul vagy? - kérdezte, és kezdte a nővérhívó gombot keresni.
- Dehogyis, jól vagyok - hazudtam.
- Nem hiszek neked - mondta lágyan.
- Nem akarok újra elaludni.
- Pihenned kell. Ez a sok vitatkozás nem tett jót neked.
- Akkor ismerd el, hogy nekem van igazam! - célozgattam.
- Ügyes próbálkozás! - A gomb után nyúlt. - Ne!
A tiltakozásomat elengedte a füle mellett.
- Igen? - károgta valaki a hangszóróban.
- Azt hiszem, jöhet a következő adag fájdalomcsillapító - közölte Edward, mit sem törődve dühödt fúj tatásommal.
- Küldöm az ápolónőt! - közölte a hang unottan.
- Nem fogom bevenni! - fogadkoztam.
Edward az ágyam mellett csüngő infúziós zacskóra mutatott.
- Szerintem senki nem kérdezi meg, hogy volnál-e szíves lenyelni valamit.
A szívritmusom vadul emelkedni kezdett. Edward látta a félelmet a szememben, és tehetetlenségében felsóhajtott.
- Bella, fájdalmaid vannak. Pihenned kell, hogy gyorsabban gyógyulj. Miért ellenkezel? Több tűt már nem fognak beléd szúrni.
- Nem a tűktől félek - motyogtam. - Attól félek, hogy be kell hunynom a szemem!
Rám villantotta hamiskás, féloldalas mosolyát, és a két keze közé fogta az arcomat.
- Mondtam már, hogy nem megyek sehová. Ne félj! Itt maradok mindaddig, amíg az téged boldoggá tesz.
Visszamosolyogtam rá, mit sem törődve az arcomba hasító fájdalommal.
- Remélem, tudod, hogy az örökkévalóságról beszélsz!
- Ugyan-ugyan, előbb-utóbb kigyógyulsz belőlem, ez csak afféle diákszerelem.
Hitetlenkedve megráztam a fejem, mire szédülni kezdtem.
- Én már azon is csodálkoztam, hogy Renée bevette ezt a diákszerelem-szöveget. Azt hittem, legalább neked több eszed van.
- Ez a gyönyörű az emberi lényekben - mondta. - Hogy változnak.
A szemem összeszűkült.
- Ne tartsd vissza a lélegzetedet!
Felnevetett. A következő pillanatban belépett a nővér, kezében injekciós tűvel.
- Bocsánat, egy pillanatra! - vetette oda kurtán Edwardnak.
Edward fölállt, átment a szoba másik végébe, és nekidőlt a falnak. Összefonta a karját a mellén, és várt. Én le nem vettem róla a szemem, még mindig teli voltam félelemmel. Edward nyugodtan állta a tekintetemet.
- így ni, meg is vagyunk, drágám - fuvolázta a nővér, miközben az infúziós zacskóba injekciózta a gyógyszert. - Mindjárt jobban fogod érezni magad.
- Köszönöm - motyogtam, nem túl nagy lelkesedéssel Nem kellett hozzá sok idő, hogy az orvosság hatni kezdjen: szinte már a következő pillanatban elálmosodtam.
- Ez majd megteszi a hatását - bizonygatta a nővér, látva, hogy lecsukódik a szemem.
Alighanem kiment a szobából, mert a következő pillanatban valami hűvös és sima ért az arcomhoz.
- Maradj itt! - dadogtam nehezen forgó nyelvvel.
- Itt maradok. - A hangja gyönyörűen csengett; mint egy altatódal. - Már mondtam, hogy mindaddig maradok, amíg ez téged boldoggá tesz... amíg ez a legjobb neked.
Megpróbáltam megrázni a fejem, de túl nehéznek éreztem.
- A kettő nem ugyanaz - motyogtam.
Felnevetett.
- Ezzel most ne törődj, Bella! Majd ha felébredtél, tovább vitatkozhatunk!
Azt hiszem, elmosolyodtam.
- Rendben...
Ereztem, hogy az ajka ott van a fülemnél.
- Szeretlek - suttogta.
- Én is.
- Tudom. - Csöndesen nevetett.
Oldalra billentettem a fejem... Edward pontosan tudta, mit szeretnék. Az ajka gyöngéden megérintette az enyémet.
- Kösz - sóhajtottam fel.
- Szívesen, máskor is.
Már félúton jártam, de még megpróbáltam küzdeni a kábulat ellen. Volt még valami, amit meg akartam mondani neki.
- Edward... - Ha nehezen is, de sikerült tisztán kimondani a nevét.
- Igen?
- Én Alice-ra fogadok - motyogtam. Aztán az éjszaka összezárult fölöttem.