Twilight (alkonyat) 21 fejezet

21. TELEFONHÍVÁS

MÁSNAP MEGINT TÚL KORÁN ÉBREDTEM. Ha ez így megy tovább, lassanként felcserélődnek a napszakok. Feküdtem az ágyon, Alice és Jasper beszélgetése behallatszott a másik szobából. Elég hangosan beszéltek, és ezt furcsállottam. Az ágy szélére gurultam, talpra kecmeregtem, aztán átimbolyogtam a nappaliba.
A tévén álló óra hajnali kettőt mutatott. Alice és Jasper egymás mellett ültek a kanapén, Alice megint rajzolt, Jasper pedig a válla fölött nézte. Rám se hederítettek, amikor beléptem, annyira lekötötte mindkettejük figyelmét Alice rajza.
Jasper mellé osontam, és én is belekukucskáltam a rajzba.
- Alice megint látott valamit? - kérdeztem csöndesen.
- Igen. A nyomkereső valamiért visszament abba a szobába, ahol a videokazettát nézte, de most világos van.
Figyeltem, amint Alice egy négyszögletes szobát rajzol, ahol sötét gerendák húzódnak végig az alacsony mennyezeten. A falakat lambéria borítja, a sötétebb, már divatjamúlt fajtából. A padlót sötét, mintás szőnyeg fedi. A déli oldalon jókora ablak nyílik, a nyugatin pedig átjáró vezet az étkezőbe. Mellette kőépítmény - egy nagy, mindkét szoba felé nyitott, vörösbarna kandalló. Ebből a látószögből az alacsony faállványon álló tévé- és videókészülék kerül a középpontba a szoba délnyugati sarkában. Egy ősöreg, kinyitható sarokkanapé a tévével szemközt, előtte kerek dohányzóasztalka.
- Itt a telefon helye - suttogtam, és odamutattam. Két halhatatlan szempár meredt rám.
- Ez az édesanyám háza.
Alice már fel is pattant a kanapéról, és a mobiljára vetette magát. Én némán meredtem anyám nappalijának pontos rajzára. Jasper, tőle Szokatlan módon, közelebb csúszott hozzám. Könnyedén megérintette a vállamat, és a testi kontaktus, úgy tűnt, fölerősíti a Jasperből áradó, megnyugtató kisugárzást. Megnevezhetetlen szorongás terített be.
Alice-nak remegett az ajka. Gyorsan pergő szavai halk zümmö-géssé olvadtak, egy kukkot sem értettem belőlük. Nem bírtam koncentrálni.
- Bella! - szólt rám Alice. Némán bámultam.
- Bella, Edward érted jön. Ő, Emmett és Carlisle elvisznek valahová, ahol elrejthetnek egy időre.
- Edward idejön? - Ez a pár szó, mint valami mentőmellény, segített víz fölött tartani a fejem.
- Igen, az első járattal idejönnek Seattle-ből. A repülőtéren találkozunk, onnan mentek tovább.
- De anyu... a nyomkereső anyámért jött ide, Alice! - Jasper hatása ellenére éreztem, hogy a hangomban felbugyog a hisztéria.
- Jasper és én itt maradunk, amíg biztonságba nem kerül.
- Ebben a játékban én nem nyerhetek, Alice! Nem őrizhettek örök időkig mindenkit, akit csak ismerek. Hát nem látod, hogy mit csinál? Egyáltalán nem engem követ. Keres valakit, akit szeretek, és azt fogja bántani.... Alice, én egyszerűen nem...
- El fogjuk kapni, Bella! - bizonygatta Alice.
- És ha neked esik valami bajod, Alice? Gondolod, hogy az közömbös nekem? Gondolod, hogy csak az emberi családomon keresztül tud megsebezni?
Alice sürgetően Jasperre nézett, mire mély apátia zuhant rám, mint valami súlyos, tömör ködfelhő, a szemem akaratlanul is lecsukódott. Az agyam vadul küzdött a köd ellen, és hirtelen rájöttem, mi történik. Erőnek erejével kinyitottam a szemem, felálltam, és elléptem Jasper közeléből.
- Nem akarok újra elaludni! - fakadtam ki.
Átmentem a szobámba, és becsuktam - jobban mondva, bevágtam - magam mögött az ajtót, hogy ne lássák, amint darabokra szaggat a kétségbeesés. Ezúttal Alice nem követett. Három és fél órán át csak bámultam a falat, és összegömbölyödve ringattam magamat. A gondolataim körbejártak, ahogy próbáltam kitalálni valamit, aminek segítségével kiszabadulhatnék ebből a lidércnyomásból. De nem volt menekvés, nem volt haladék. Ez az egész csak egyféleképpen végződhetett, egyetlen végkifejlet sötédett előttem a jövőben. Csak az volt a kérdés, rajtam kívül még hány embernek esik addig baja.
Már csak egyeden vigaszom, egyetlen reménységem maradt: rövidesen látni fogom Edwardot. Talán elég lesz egyetlen pillantást vetnem az arcára, és megtalálom a megoldást, amit most sehogyan sem sikerül.
Amikor megszólalt a telefon, visszamentem a nappaliba. Egy kicsit szégyelltem magam az iménti viselkedésemért. Reméltem, hogy nem sértettem meg egyiküket sem, hogy tudják, milyen hálás vagyok nekik azért a sok áldozatért, amit miattam hoznak.
Alice most is ugyanúgy hadart, mint mindig, viszont feltűnt, hogy megérkezésünk óta először, Jasper nincs a szobában. Az órára néztem - reggel fél hat volt.
- Most szállnak fel a gépre - mondta Alice. - Háromnegyed tízre ideérnek.
Tehát már csak néhány órát kell valahogy átvészelnem, amíg Edward megérkezik...
- Hol van Jasper?
- Elment kijelentkezni.
- Nem maradtok itt?
- Nem, keresünk valami más helyet, közelebb édesanyád házához. Alice utolsó szavaitól idegesen megrándult a gyomrom.
De a telefon újra felcsörgött, és nem értem rá magammal foglalkozni. Alice láthatóan nagyon meglepődött, de én már megindultam felé, és reménykedve nyúltam a készülékért.
- Halló, ki az? - csodálkozott Alice. - Nem, itt van mellettem. Átadta a telefont. Édesanyád, formálta ajka hangtalanul.
- Halló?
- Bella? Bella?! - csendült fel anyám hangja a kagylóban. Menynyire ismertem ezt a hangsúlyt! Legalább ezerszer hallottam gyerekkoromban, valahányszor túl közel mentem a járda széléhez, vagy szem elől veszített valami zsúfolt helyen. Ilyen volt a hangja, amikor pánikba esett.
Fölsóhajtottam. Számítottam erre, bár megpróbáltam az üzenetemet úgy fogalmazni, hogy minél kevésbé ijesszem meg vele, de azért világosan kiderüljön, nagyon sürgős, hogy felhívjon.
- Nyugodj meg, Anyu! - csitítottam a lehető legtermészetesebb hangomon, és lassan elsétáltam Alice közeléből. Nem voltam biztos benne, hogy meggyőzően tudok hazudozni, ha magamon érzem a tekintetét. - Minden a legnagyobb rendben van, oké? Csak adj egy percet, és ígérem, mindent megmagyarázok.
Elhallgattam, csodálkozva, hogy még nem szakított félbe.
- Anyu, ott vagy?
- Ügyelj, hogy ne mondj semmit, amíg én nem szólok! - A hang váratlan és ismeretlen volt számomra. Kellemes, de jellegtelen tenor - ilyen férfihangok duruzsolnak a luxusautók reklámjában.
Nagyon gyorsan beszélt.
- Mármost az a helyzet, semmi okom rá, hogy bántsam édesanyádat, úgyhogy légy szíves, tedd pontosan azt, amit mondok, és akkor nem esik semmi bántódása! - Egy pillanatra elhallgatott, én pedig néma borzadállyal vártam, hogy mi következik.
- Eddig nagyon jó! - mondta elismerően. - Most pedig ismételd el szépen, amit mondok, és próbálj természetesen viselkedni. Légy szíves, mondd azt: „Nem, Anyu, csak maradj ott, ahol vagy!”
- Nem, Anyu, csak maradj ott, ahol vagy! - A hangom alig volt több suttogásnál.
- Látom, ez bonyolultabb lesz, mint hittem! - A hang még mindig könnyed volt, barátságos, és hallani lehetett, hogy a tulajdonosa kitűnően szórakozik. - Miért nem mész át egy másik szobába, nehogy az arcod eláruljon? Nincs semmi értelme, hogy anyád szenvedjen, nem igaz? És miközben átmész, légy szíves, mondd azt: „Anyu, figyelj rám, kérlek!” Most!
- Anyu, figyelj rám, kérlek! - mondtam könyörgőn. Nagyon lassan elindultam a hálószoba felé, közben a hátamban éreztem Alice tekintetét. Becsuktam magam mögött az ajtót, és megpróbáltam világosan gondolkodni az agyamat megbénító, halálos rémület ellenére.
- No most, egyedül vagy? Válaszolj egyszerűen igennel vagy nemmel.
- Igen.
- De biztosan még mindig hallanak a többiek.
- Igen.
- Akkor rendben van - folytatta a kellemes hang. - Akkor mondd azt: „Anyu, bízzál bennem!”
- Anyu, bízzál bennem!
- Egész jól alakult a helyzet. Felkészültem a várakozásra, de édesanyád a tervezettnél előbb érkezett vissza. így sokkal könnyebb, nem igaz? Megspórolsz magadnak egy csomó izgalmat és feszültséget...
Vártam.
- Most pedig, légy szíves, nagyon figyelj! Le kéne ráznod a barátaidat: gondolod, hogy meg tudod tenni? Válaszolj igennel vagy nemmel.
- Nem.
- Sajnálattal hallom. Azt reméltem, egy kicsit találékonyabb leszel. Gondolod, hogy mégis meg tudod oldani, ha anyád élete függ tőle? Felelj igennel vagy nemmel.
Valahogy muszáj lesz megtalálnom a módját. Hirtelen eszembe jutott, hogy a repülőtérre készülünk, a nemzetközire, ahol könnyű eltévedni...
- Igen.
- így mindjárt jobb. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de ha a legkisebb jel is arra utal, hogy nem vagy egyedül, hát, az igen komoly kellemetlenséget okozna anyádnak - fuvolázta barátságosan.
- Mostanra már elég sokat tudsz a fajtánkról ahhoz, hogy tisztában legyél vele, milyen gyorsan rájönnék, ha megpróbálnál magaddal hozni valakit. És hogy milyen rövid idő alatt elintézhetem anyádat, ha úgy alakulna a helyzet. Megértetted, amit mondtam? Válaszolj igennel vagy nemmel.
- Igen - feleltem elcsukló hangon.
- Nagyon helyes, Bella. A következőt kell tenned. Elmész anyád házába. A telefon mellett találsz egy számot. Hívd fel, és én majd megmondom, hogy onnét hová kell menned. - Én már tudtam, hová kell majd mennem, és hol végződik mindez. De pontosan követem majd minden egyes utasítását. - Meg tudod ezt tenni? Felelj igennel vagy nemmel.
- Igen.
- És lehetőleg még délelőtt, Bella! Sajnos, nem érek rá egész nap
- közölte udvariasan.
- Hol van Phil? - kérdeztem rekedten.
- No de Bella, csak óvatosan! Kérlek, csak akkor szólj, ha megkérlek rá!
Vártam.
- Mármost nagyon fontos, hogy a barátaid ne gyanakodjanak, amikor visszamész hozzájuk. Mondd nekik azt, hogy anyád felhívott, és te lebeszélted róla, hogy egyelőre hazajöjjön. Most pedig ismételd utánam: „Köszönöm, Anyu!” Most.
- Köszönöm, Anyu! - Szememet szúrták a könnyek. Megpróbáltam visszatartani őket.
- Most mondd azt, hogy: „Szeretlek, Anyu. Nemsokára látjuk egymást!” Most!
- Szeretlek, Anyu! - dadogtam. - Nemsokára látjuk egymást!
- Viszlát, Bella! Alig várom, hogy viszontlássalak! - Azzal letette a kagylót.
Én meg csak álltam a fülemhez szorított telefonnal. Minden porcikám görcsbe dermedt a rémülettől - nem tudtam kiegyenesíteni az ujjaimat, hogy eleresszem.
Tudtam, hogy gondolkodnom kellene, de nem bírtam kiverni a fejemből anyám rettegő hangját. Teltek a másodpercek, próbáltam visszanyerni az önuralmamat.
Lassan-lassan áttörtek a gondolataim a fájdalom kőfalán. Egy terv körvonalazódott bennem. Mert most már nem maradt választásom, csak egyet tehetek: elmegyek abba a tükörterembe, és meghalok. Egyáltalán nem biztos, hogy ezzel sikerül megmentenem anyám életét: a nyomkövető semmiféle biztosítékot nem kínált. Csak remélhettem, hogy James beéri azzal, hogy megnyerte a játszmát, hogy sikerült legyőznie Edwardot. A torkom összeszorult a kétségbeeséstől: nem volt lehetőségem alkudozni, semmit sem kínálhattam vagy tagadhattam meg tőle anyámért cserébe. De mégsem kockáztathattam az életét. Egyetlen lehetőségem van tehát.
Amennyire csak bírtam, igyekeztem kiűzni a tudatomból a rettegést. A döntést már meghoztam. Mit sem használt volna, ha gyötrődésre vesztegetem az időm. Tiszta fejjel kellett gondolkodnom. Alice és Jasper odakint vár, és muszáj félrevezetnem őket: ez létfontosságú, ugyanakkor teljességgel lehetetlen.
Hirtelen megörültem neki, hogy Jasper nincs a szobában. Ha ott van, és megérzi, micsoda szörnyű gyötrelmet álltam ki az utóbbi öt percben, óhatatlanul gyanakodni kezdene. Legyűrtem hát a rettegést, a szorongást. Egyiknek sem adhatom át magam, hiszen Jasper bármelyik pillanatban visszatérhet.
A szökésemre koncentráltam. Nem reménykedhettem másban, csak abban, hogy én jobban ismerem a repülőteret, mint ők - ezt kellett valahogy az előnyömre fordítanom. Meg kell szabadulnom Alice-től, legalább egy kis időre...
Tudtam, hogy Alice a másik szobában tűkön ülve várja, hogy visszamenjek hozzá. De valamit még meg kellett tennem, amíg egyedül vagyok, s mielőtt Jasper visszatérne.
Bele kellett nyugodnom, hogy soha többé nem láthatom Edwardot, hogy még egy utolsó pillantást sem vethetek az arcára, hogy magammal vigyem a képét a tükrös terembe. Tudtam, hogy fájdalmat fogok okozni neki, és még csak el sem búcsúzhatok tőle. Egy percig átengedtem magam a kétségbeesésnek, hullámként söpört át rajtam. Aztán megacélozott szívvel szembenéztem Alice-szal.
Igyekeztem gondtalan képet vágni, de csak tompa, élettelen tekintetre futotta. Láttam rajta, hogy megrémíti az ábrázatom, így nem vártam meg, amíg rákérdez az okára. A forgatókönyvem kész volt, rögtönözni pedig most már nem mertem.
- Anyu aggódott, és azonnal haza akart jönni. De minden rendben, meggyőztem, hogy még maradjon ott, ahol van - mondtam fakó hangon.
- Ne aggódj, Bella, gondoskodunk róla, hogy ne essék baja! Elfordultam: nem engedhettem, hogy Alice lássa az arcomat.
A pillantásom az asztalon heverő fejléces levélpapírokra tévedt. Támadt egy ötletem. Felvettem egy lapot. Egy üres boríték is hevert mellette. Kapóra jött.
- Alice - szóltam hátra, igyekezvén egyenletes hangon beszélni. - írnék egy levelet anyámnak, odaadnád neki? Úgy értem, otthagynád neki a házban?
- Hát persze, Bella! - felelte óvatosan. Nyilván látta rajtam, hogy kezdek szétesni. Jobban kell uralkodnom az érzéseimen.
Visszamentem a hálószobába, letérdeltem az éjjeliszekrény mellé, és írni kezdtem.
- Edward! - írtam. A kezem úgy remegett, hogy a betűk szinte felismerhetetlenek lettek.
„Szeretlek. Annyira sajnálom! A nyomkereső elfogta anyámat, és nekem meg kell próbálnom megmenteni. Tudom, hogy talán hiába. Nagyon, nagyon sajnálom.
Kérlek, ne haragudj Alice-ra és Jasperre! Kész csoda lesz, ha sikerül megszöknöm tőlük. Kérlek, köszönd meg nekik, amit értem tettek. Különösen Alice-nak, kérlek!
És kérlek, kérlek, ne vedd üldözőbe a nyomkeresőt! Pontosan ezt akarja. Nem tudom elviselni, hogy valakinek baja essék miattam, különösen neked. Kérlek, ez az egyetlen dolog, amit kérhetek még tőled. Tedd meg értem!
Szeretlek. Bocsáss meg nekem!
Bella”
A levelet óvatosan összehajtogattam, és a borítékba csúsztattam. Megtalálja majd, amikor már mindennek vége. Csak azt reméltem, hogy megérti, és hallgat rám most az egyszer.
Aztán a szívemet is gondosan lezártam, akár a borítékot.