Twilight (alkonyat) 4 fejezet

4. MEGHÍVÁSOK

ÁLMOMBAN NAGYON SÖTÉT VOLT, S ami kevéske, tompa fény mégiscsak derengett, az mintha Edward bőréből sugárzott volna. Az arcát nem láttam, csak a hátát, egyre távolodott, és engem otthagyott a sötétségben. Akármilyen gyorsan rohantam, nem bírtam utolérni; akármilyen hangosan kiáltoztam utána, nem fordult meg. A szorongás fölvert az éjszaka közepén, és utána nagyon hosszú ideig nem bírtam újra elaludni - vagy legalábbis nekem nagyon hosszúnak tűnt ez az idő. Ettől kezdve minden éjjel megjelent az álmaimban, de mindig csak a perifériáján, soha nem került elérhető közelségbe.
A balesetemet követő hónap feszült volt, nyugtalan. Eleinte elég kínos is, mert nagy elkeseredésemre a figyelem középpontjába kerültem. Tyler Crowley lehetetlenül viselkedett, állandóan a sarkamban járt, mert az volt a rögeszméje, hogy valahogy jóvá kell tennie, amit elkövetett ellenem. Megpróbáltam meggyőzni, hogy én csak egy dolgot szeretnék, de azt nagyon: felejtsük el minél hamarabb ezt az egészet - pláne, mivel semmi bajom nem esett -, de hiába beszéltem neki. A szünetekben mindenhová követett, és ebédnél mindig odaült a mostanra már amúgy is zsúfolt asztalunkhoz. Mike és Eric undokabbak voltak hozzá, mint egymáshoz, és én aggódni kezdtem, hogy újabb nem kívánatos imádóra tettem szert.
Edwarddal viszont szemlátomást senki nem törődött, pedig én újra és újra elmondtam mindenkinek, hogy ő volt a nap hőse, hogyan rántott félre a saját testi épségét kockáztatva. De Jessica, Mike, Eric és mindenki más ilyenkor mindig megjegyezték, hogy Edwardot egyáltalán nem látták a közelemben, amíg a furgont odébb nem vontatták.
Eleget rágódtam magamban, vajon miért nem tűnt fel senkinek, hogy egyik pillanatban még jó messze állt tőlem, a saját kocsijánál, a következőben pedig mellettem termett és megmentette az életemet. Bosszúsan állapítottam meg, hogy nyilván azért, mert senki mást nem foglalkoztat úgy Edward, mint engem. Én lesem állandóan, hogy ott van-e a közelben. Hát ez igazán szánalmas...
Edwardot sose vették körbe a kíváncsiskodók, hogy az ő szájából hallják a történetet. Őt ugyanúgy elkerülték, mint eddig. Az ebédlőben a Cullen- és a Hale-testvérek ugyanannál az asztalnál ültek az érintetlen étel fölött, mint mindig, és kizárólag egymással beszélgettek. Egyikük sem nézett többet felém, legkevésbé Edward.
Amikor mellettem ült az órán, elhúzódott tőlem jó messzire, és úgy tett, mintha észre se venne. Csak időnként, amikor a keze hirtelen ökölbe szorult - a bőr megfeszült a csontokon, és még jobban kifehéredett -, olyankor töprengtem el rajta, hátha csal a látszat, és mégiscsak tudatában van, hogy ott vagyok.
Szemlátomást azt kívánja, bárcsak hagyta volna, hogy Tyler elüssön - mi más következtetésre juthattam?
Szerettem volna beszélni vele, és egy nappal a baleset után meg is próbáltam. A traumatológián zajlott szóváltásunk mindkettőnket feldühített. Én még mindig haragudtam rá, amiért nem bízik bennem annyira, hogy elárulja az igazságot, holott én a magam részéről szilárdan tartottam magamat az alku rám eső részéhez. De végső soron mégiscsak megmentette az életemet, akárhogyan is csinálta... És így másnapra a mérgem lecsillapodott, és megilletődött hála lett belőle.
Edward már a helyén ült, mikor megérkeztem a biológia-terembe. Leültem, és vártam, hogy felém forduljon, de ő semmi jelét nem adta, hogy észrevett volna.
- Szia, Edward! - üdvözöltem kedvesen, hogy megnyugtassam, ezúttal nem fogom a kérdéseimmel zaklatni.
Hajszálnyira felém fordította a fejét, de nem nézett a szemembe, biccentett, aztán újra másfele nézett.
És ez volt az utolsó alkalom, hogy egyáltalán tudomást vett a létezésemről, noha nap mint nap ott ült mellettem, karnyújtásnyira. Néha képtelen voltam ellenállni a kísértésnek - de csak messziről figyeltem, a menzán vagy a parkolóban. Aranyszínű szeme napról napra érzékelhetően egyre sötétebb lett. De az osztályban igyekeztem én is ugyanúgy keresztülnézni őrajta, mint ő énrajtam. Viszont nyomorultul éreztem magam. És az álmaim folytatódtak.
Bár szemérmetlenül hazudoztam, az e-mailjeimből Renée kihámozta, milyen lehangolt vagyok, és néhányszor fölhívott. Megpróbáltam meggyőzni, hogy csak az örökös eső van rám ilyen hatással.
Azért akadt egy ember, aki örült neki, hogy ilyen feltűnően fagyos a viszony köztem és a padtársam között: Mike. Láthatóan attól tartott, hogy Edward merész mentőakciója mély benyomást tesz rám, és megkönnyebbült, amikor éppen az ellenkezőjét tapasztalta. Ettől igen magabiztos lett, rendszeresen odatelepedett az asztalom szélére fecsegni biológia előtt, és ugyanúgy levegőnek nézte Edwardot, mint ő minket.
Az ominózus fagyos nap után a hó elolvadt, és nem is esett többet. Mike csalódott volt, mert elmaradt a tervezett nagy hócsata, annak viszont örült, hogy így rövidesen sort keríthetünk a tengerparti kirándulásra. De az eső egyfolytában szakadt, a hetek pedig teltek.
Jessicától értesültem egy közelgő, másik nagy eseményről - március első keddjén fölhívott, hogy megkérdezze, nem bánom-e, ha Mike-ot hívja a két hét múlva esedékes tavaszi bálra. Ez afféle hölgyválasz-buli, azaz a lányok hívják meg bálozni a fiúkat.
- Biztos, hogy nem bánod? Nem te akartad felkérni? - kérdezgette, hiába bizonygattam, hogy egy csöppet sem bánom.
- Nem, Jess, én nem megyek el a bálra! - nyugtattam meg. Ha van valami, ami egészen biztosan meghaladja a képességeimet, hát az a tánc.
- Pedig biztos jó buli lesz! - győzködött Jessica, de nem túl lelkesen. Ügy sejtettem, a társaságomnál Jessica többre tartja az én megmagyarázhatatlan népszerűségemet.
- Érezd jól magad Mike-kal! - biztattam.
Másnap kissé meglepődtem, mert Jessica egyáltalán nem viselkedett olyan barátságosan. Némán jött mellettem matekról spanyolórára, és nem mertem megkérdezni tőle, hogy mi baja. Ha Mike kikosarazta, nyilván én vagyok az utolsó ember, akinek ezt bevallaná...

A gyanúm megerősödött, amikor láttam, hogy ebédnél Jessica a lehető legmesszebbre ül Mike-tól, és élénken társalog Erickel. Mike viszont szokatlanul hallgatag volt.
Feltűnően csendesen kísért a következő órára: zavart arckifejezése sem ígért sok jót. De csak akkor tért a tárgyra, amikor én már leültem a helyemre, ő pedig fölkuporodott a pad szélére. Mint mindig, most is szinte bizsergett a bőröm a tudattól, hogy Edward ott ül mellettem, olyan közel, hogy akár megérinthetném, és mégis olyan távol, mintha csak a képzeletemben élne.
- Szóval - kezdte Mike a padlót fixírozva -, Jessica meghívott a tavaszi bálra.
- Hát ez nagyszerű! - lelkesedtem, ahogyan csak tellett tőlem. - Biztosan nagyon jól fogod érezni magad Jessicával!
- Hát... - Szemlátomást megzavarta a vidámságom, és egy csöppet sem örült neki. - Azt mondtam neki, hogy ezen még gondolkodnom kell.
- Hogy jutott eszedbe ilyesmi? - förmedtem rá, noha valójában nagy kő esett le a szívemről, hogy Mike nem mondott kifejezetten nemet Jessicának.
Mike elvörösödött, és megint a padlót tanulmányozta. Egészen megsajnáltam.
- Arra gondoltam, hogy talán... szóval, hogy hátha neked is kedved támad meghívni engem.
Egy pillanatig haboztam, elöntött a bűntudat. De láttam a szemem sarkából, hogy Edward feje reflexszerűen felém rezzen.
- Mike, azt hiszem, igent kellene mondanod Jessicának!
- Te talán már meghívtál valakit? - Vajon Edward észrevette-e azt a gyors, gyanakvó pillantást, amelyet Mike vetett rá?
- Nem nem - nyugtattam meg Mike-ot. - Én egyáltalán nem megyek el a bálra.
- Miért nem? - kérdezte Mike.
Nem volt kedvem ecsetelni, miféle katasztrófahelyzet áll elő, ha én táncra perdülök, úgyhogy gyorsan új tervet agyaltam ki.
- Azon a szombaton Seattle-ben leszek - hadováltam. Valamikor úgyis be akartam menni a városba, és most hirtelen ez tűnt a legmegfelelőbb időpontnak.
- Nem mehetnél valamelyik másik hétvégén?
- Sajnálom, de nem - feleltem. - Úgyhogy ne várakoztasd tovább Jessie-t! Udvariatlanság lenne!
- Aha, igazad van! - motyogta, majd megfordult, és leverten a helyére kullogott. Lehunytam a szemem, és a halántékomhoz szorítottam az ujjamat, mintha így akarnám kiszorítani a fejemből a bűntudatot és a szánalmat. Mr. Banner belekezdett a mondókájába. Fölsóhajtottam és kinyitottam a szememet.
Edward bámult rám kíváncsian, és az ismerős-ingerült csalódottság most még tisztábban sugárzott sötét szeméből, mint máskor.
Meglepődtem, de álltam a tekintetét, arra számítva, hogy gyorsan elfordul. Esze ágában sem volt. Arról, hogy én adjam fel a szempárbajt, szó sem lehetett. A kezem reszketni kezdett.
- Mr. Cullen? - szólította meg a tanár, választ várva egy kérdésre, amit én nem is hallottam.
- A Krebs-ciklus - vetette oda Edward, miközben szemlátomást kelletlenül Mr. Bannerhez fordult.
Amint tekintete elengedte az enyémet, lesütöttem a szemem, a könyvembe mélyedtem, és megpróbáltam összeszedni magam. Amilyen gyáva vagyok, megint a hajam mögé rejtettem az arcomat. El se akartam hinni, milyen fantasztikusan erős érzelmek viharzottak keresztül rajtam - csak azért, mert Edward egyáltalán rám nézett, úgy hat hét óta először. Nem hagyhatom, hogy ekkora hatással legyen rám. Ez már nem is csak szánalmas, inkább beteges!
Az óra hátralévő részében igyekeztem levegőnek nézni, és mert ez teljességgel lehetetlen volt, megpróbáltam legalább úgy tenni. Amikor végre kicsengettek, hátat fordítottam neki, és lassan összeszedegettem a holmimat, arra számítva, hogy mint mindig, most is pillanatokon belül eltűnik a teremből.
- Bella! - A hangja akkor sem csenghetett volna ismerősebbnek, ha születésemtől fogva hallom, nemcsak néhány rövid hete.
Lassan, kelletlenül megfordultam. Tudtam, mit fogok érezni, amikor belenézek tökéletes arcába, és nem akartam ezt érezni. Gyanakvón méregettem: az ő arckifejezéséből semmit nem tudtam kiolvasni. Szólni egy szót sem szólt.
- Micsoda? Csak nem állsz megint szóba velem? - kérdeztem végül, szándékom ellenére meglehetősen durcás hangon.
Az ajka megrándult, mintha egy mosolyt igyekezne elfojtani.
- Nem, nem igazán - ismerte be.
Lehunytam a szemem, és lassan, az orromon át vettem a levegőt, és közben azon kaptam magam, hogy a fogamat csikorgatom. Edward némán várt.
- Hát akkor mit akarsz, Edward? - kérdeztem csukott szemmel: így könnyebben tudtam összefüggően beszélni.
- Sajnálom! - Őszintének tűnt. - Tudom, hogy nagyon elviselhetetlen vagyok. De jobb így, hidd el!
Kinyitottam a szemem. Edward arca nagyon komoly volt.
- Nem értem, miről beszélsz! - mondtam óvatosan.
—Jobb, ha mi ketten nem barátkozunk egymással - magyarázkodott. - Bízz bennem!
Összeszűkült a szemem. Ezt mintha már hallottam volna...
- Kár, hogy ez nem előbb jutott eszedbe! - sziszegtem a fogam közt. - Akkor most nem lenne mit megbánnod!
- Megbánnom? - Szemlátomást váratlanul érte a szó is, a hangsúlyom is. - Mit kéne megbánnom?
- Azt, hogy nem hagytad, hogy az a hülye kocsi kivasaljon! Edward ledöbbent.
Amikor végül megszólalt, elég paprikás volt a hangja.
- Te tényleg azt hiszed, megbántam, hogy megmentettem az életedet?
- Tudom, hogy megbántad! - csattantam fel.
- Nem tudsz te semmit! - Tényleg pokolian dühös volt. Félrekaptam a fejemet, az ajkamba haraptam, nehogy ordítva olyasmit vágjak a fejéhez, amit aztán megbánok. Összeszedtem a könyveimet, felálltam. Úgy terveztem, hatásosan, méltóságteljesen vonulok ki, de természetesen a küszöbön megbotlottam, és minden kirepült a kezemből. Egy pillanatig csak álltam, és arra gondoltam, hagyom a francba az egészet. Aztán felsóhajtottam, és mégiscsak lehajoltam. De ekkorra Edward már ott volt mellettem, sőt, már össze is szedte takaros kupacba a könyveimet. Rezzenéstelen arccal átnyújtotta a pakkot.
- Köszönöm! - mondtam fagyosan.
- Szívesen - felelte résnyire szűkült szemmel.
Gyorsan fölegyenesedtem, és vissza se nézve elhúztam a tornaterem felé.
A testnevelés óra nagyon durvára sikeredett. Áttértünk a kosárlabdára. A labdát ugyan soha senki nem passzolta oda nekem, szóval eddig rendben is lett volna a dolog, csakhogy örökösen elestem. Időnként másokat is magammal rántottam. Ma még a szokásosnál is rosszabbul sült el minden, annyira tele volt a fejem Edwarddal. Megpróbáltam a lábamra koncentrálni, de valahányszor ő visszalopakodott a gondolataim közé, azonnal kibillentett az egyensúlyomból.
Mint rendesen, most is föllélegeztem a tornaóra végén. Majdhogynem rohantam a kocsimhoz: egy csomó ember volt, akivel nem akartam találkozni. A járgányom csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett a balesetben. Ki kellett cserélnem a hátsó jelzőlámpákat, és ha korábban rendesen átfestettem volna a járgányt, akkor most egy-két helyen ki kéne igazítanom a festést. Tyler szülei viszont csak alkatrésznek tudták eladni a furgonjukat.
Kis híján szívgörcsöt kaptam, amikor befordultam a sarkon, és észrevettem, hogy egy magas, sötét alak támaszkodik a furgonom oldalának. Aztán rájöttem, hogy csak Eric az.
- Szia, Eric! - üdvözöltem a kocsihoz érve.
- Szia, Bella!
- Mi újság? - kérdeztem, miközben a zárral babráltam. Volt valami kellemetlen él a hangjában, de én nem törődtem vele, úgyhogy a következő szavai úgy értek, mint derült égből a villámcsapás.
- Khm, csak azon gondolkodom... volna-e kedved velem jönni a tavaszi bálra? - Az utolsó szónál elcsuklott a hangja.
- Azt hittem, hölgyválasz van - csúszott ki a számon. Nem volt túl diplomatikus megjegyzés.
- Hát, igen - ismerte be szégyenlősen.
Sikerült összeszednem magam, és megpróbáltam melegen rámosolyogni.
- Köszönöm, hogy megkérdezted, de aznap Seattle-be megyek.
- Oh - mondta. - Hát akkor, talán majd legközelebb...
- Persze! - helyeseltem, aztán az ajkamba haraptam. Reméltem, hogy nem veszi készpénznek.
Elbaktatott az iskola felé. Halk nevetést hallottam.
Edward sétált el az orrom előtt, összeszorított szájjal. Nem nézett se jobbra, se balra. Fölrántottam a kocsim ajtaját, beugrottam, és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Fülsiketítő zajjal felpörgettem a motort, és kihátráltam a parkoló autók közti üres sávba. Edward már a kocsijában ült, két hellyel feljebb, de simán kicsusszant elém, elzárva az utamat. Szép nyugodtan megállt, hogy bevárja a testvéreit: azok négyen a parkoló felé tartottak, bár még csak a menzánál jártak. Megfordult a fejemben, hogy leborotválom a flancos Volvójának hátulját, de túl sok volt a szemtanú. Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Már egész autósor várakozott mögöttem. Közvetlenül mögöttem Tyler Crowley integetett frissen vásárolt, használt Sentrájából. Túl dühös voltam, hogy visszaintegessek.
Nézelődtem körbe-körbe, csak az előttem álló kocsira nem. Kopogtak az utasülés felőli ablakomon. Odanéztem: Tyler volt az. Teljesen összezavarodva újra belenéztem a visszapillantó tükrömbe. Az autójának most is járt a motorja, az ajtaja tárva-nyitva. Áthajoltam, hogy letekerjem az ablakot. Csakhogy beragadt. Félig lekínlódtam, aztán föladtam.
- Sajnálom, Tyler, én sem tudok továbbmenni Cullen miatt! -bosszankodtam, végtére is nem miattam áll a sor.
- Látom... csak kérdeznék valamit, ha már úgyis beragadtunk - vigyorgott.
Na neee... ilyen nincs...
- Nem akarsz meghívni a tavaszi bálra? - kérdezte.
- Nem leszek aznap a városban, Tyler! - Azt hiszem, kissé éles volt a hangom. Gyorsan emlékeztettem magam, hogy Tyler nem tehet róla, hogy Mike és Eric már felélték az aznapi türelem-adagomat.
- Aha, Mike is azt mondta - ismerte be.
- Akkor meg mi a csudának... Vállat vont.
- Azt reméltem, csak őt akartad lerázni ezzel a szöveggel... Oké, hát akkor mégiscsak tudta, mit csinál...
- Sajnálom, Tyler - megpróbáltam leplezni az ingerültségemet. - Aznap tényleg nem leszek Forksban.
- Semmi baj! Akkor még mindig ott van az év végi bál... Mielőtt még felelhettem volna, visszaballagott az autójához.
Éreztem, hogy az arcomra kiül a rémület. Előttem Alice, Roselie, Emmett és Jasper beszálltak a Volvóba. Edward engem figyelt a visszapillantó tükrében. És úgy rázta a nevetés, mintha minden szót hallott volna. A lábam önkéntelenül megindult a gázpedál felé... egy icike-picike ütközés nem fog kárt tenni a kocsiban ülőkben, csak abban a flancos ezüstdukkózásban. Felpörgettem a motort.
Csakhogy a Volvo kilőtt, és elsöpört. Én meg lassan, óvatosan vezettem hazafelé, és egész úton dühösen morogtam magamban.
Otthon elhatároztam, hogy csirkés tortillát csinálok vacsorára chiliszósszal. Azzal jó sokat kell piszmogni, és az legalább leköti a figyelmemet. Miközben a hagymát meg a chilit pároltam, megszólalt a telefon. Először nem mertem fölvenni, de aztán arra gondoltam, talán Charlie lesz az vagy Anyu.
Jessica volt az, és hallottam a hangján, hogy madarat lehetne fogatni vele: Mike odament hozzá iskola után, és közölte, hogy elfogadja a meghívást. Én is lelkesedtem vele egy sort, de csak röviden, mert közben a hagymát kavargattam. Jessica rövidesen el is búcsúzott, mert még föl akarta hívni Angélát és Laurent is, hogy nekik is elújságolja a nagy hírt. Ártatlanul fölvetettem, mi lenne, ha Angela, az a bizonyos, félénk lány, aki együtt járt velem biológiára, Ericet hívná meg. És Lauren, a felvágós, aki mindig keresztülnézett rajtam az ebédlőasztalnál, meghívhatná Tylert: valaki mintha azt mondta volna, hogy még mind a ketten szabadok. Nagyszerű ötlet, lelkendezett Jess. Most, hogy Mike-ot biztosította magának, mintha tényleg őszintén mondta volna, hogy szeretné, ha én is elmennék a bálba. Neki is azzal a kifogással hozakodtam elő, hogy Seattle-be kell mennem.
Amikor letettem a kagylót, megpróbáltam a vacsorára összpontosítani - különösen a csirke fölkockázására ügyeltem, nem akartam aznap tiszteletemet tenni a baleseti sebészeten. De az eszem máshol járt, Edward szavait elemezgettem minduntalan. Azt vajon hogy érthette, hogy jobb, ha nem barátkozunk?
Hányingerem támadt, amikor rájöttem, mire gondolhatott. Nyilván észrevette, mennyire odáig vagyok érte: ő pedig nem akar hiú reményeket ébreszteni bennem... ezért nem lehetünk még barátok sem... mert egyáltalán nem érdeklem őt!
Hát persze, hogy nem, gondoltam dühösen, könnyes szemmel - a könnyeket a hagyma rovására írtam. Hiszen én nem vagyok érdekes egy csöppet sem. Ő pedig az. Érdekes... és okos... és titokzatos. .. és tökéletes... és gyönyörű... és a jelek szerint képes fél kézzel megemelni egy teherautót.
Rendben van, így is jó. Nem muszáj nekem vele foglalkoznom. Nem is akarok vele foglalkozni! Letöltöm itt, a purgatóriumban az önmagámra kiszabott büntetésemet, aztán remélhetőleg sikerül bejutnom valamelyik főiskolára Dél-Nyugaton, sőt, talán Hawaii-ra kapok ösztöndíjat. Napsütötte tengerpartot és pálmafákat vizionálva betettem a tortillát a sütőbe.
Charlie bizalmadanul méricskélt, amikor hazatérve megérezte a paprika szagát. Nem hibáztattam - legközelebb valahol Dél-Kaliforniában lehetett ehető mexikói kaját kapni. De mégiscsak zsaru volt, még ha csak kisvárosi zsaru is. Azért volt benne annyi kurázsi, hogy belekóstoljon. Úgy láttam, ízlik neki. Elvezet volt figyelni, ahogy lassan kezdi elhinni, csakugyan tudok főzni.
- Apu... - kezdtem, amikor már kis híján végzett az evéssel.
- Mondjad, Bella!
- Hát, csak azt akartam mondani, hogy jövő szombaton bemegyek Seattle-be, ha nem bánod. - Nem engedélyt kértem, de a puszta közlést gorombának éreztem, úgyhogy mégiscsak odabiggyesztettem a végére valami engedélykérés-félét.
- Minek? - kérdezte olyan meglepetten, mintha el se tudná képzelni, hogy létezhet olyan dolog a világon, amihez Forksban nem jut hozzá az ember.
- Hát szeretnék venni egy-két könyvet... az itteni könyvtár választéka elég szegényes... és talán nézek magamnak valami ruhafélét is... - Több pénzem volt, mint valaha, mert hála Charlie-nak, ingyen jutottam az autóhoz. Nem mintha nem kellett volna csillagászati összegeket költenem benzinre - a járgány valósággal falta az üzemanyagot.
- Valószínűleg tankolnod kell majd útközben - Charlie mintha olvasott volna a gondolataimban.
- Tudom, majd megállok Metasanóban és Olympiában. Esetleg Tacomában is, ha muszáj.
- És teljesen egyedül mész? - firtatta, és én nem tudtam eldönteni, arra gyanakszik-e, hogy titokban valami fiúval randizok, vagy egyszerűen csak attól fél, hogy bajba kerülök.
- Igen...
- Seattle nagy város... még a végén eltévedsz!
- Apu, Phoenix kábé ötször akkora, mint Seattle... és kiismerem magam a térképen, úgyhogy ne aggódj!
- Akarod, hogy veled menjek?
Megpróbáltam ügyesen leplezni, mennyire elborzaszt ez a gondolat.
- Dehogyis, Apu, alighanem egész nap mást se csinálok majd, mint egyik próbafülkéből ki, a másikba be. Halálra unnád magad!
- Óh, rendben! - Az eshetőség, hogy fél percnél többet kell várakoznia valami nőiruha-üzletben, azonnal elvette a kedvét a dologtól.
- Koszi! - mosolyogtam rá.
- Időben visszaérsz még az iskolabálra?
Hajjaj! Csakis egy ilyen kisvárosban fordulhat elő, hogy az ember apja tudja, mikor van az iskolabál!
- Nem, én nem táncolok, Apu! - Hát ha valaki, Charlie igazán megérthetné... végtére is nem anyámtól örököltem az egyensúlyproblémáimat!
Meg is értette.
- Ja, tényleg! - kapott észbe.
Másnap reggel igyekeztem a lehető legmesszebb parkolni az ezüst Volvótól. Nem akartam kísértésbe esni, még az lenne a vége, hogy vehetnék neki egy új autót. Kiszálltam, és ahogy a kocsikulccsal vacakoltam, leejtettem, egyenesen bele egy pocsolyába. Lehajoltam érte, s ekkor fehér kéz villant elő a semmiből, és felkapta, mielőtt én elérhettem volna. Fölegyenesedtem. Edward Cullen lezserül a furgonomnak támaszkodott.
- Hát ezt meg hogy csináltad? - bosszankodtam.
- Mit? - Odanyújtotta a kulcsot. Amikor érte nyúltam, a tenyerembe ejtette.
- Hogy csak így előbukkantál a semmiből!
- Bella, nem én tehetek róla, hogy nem veszed észre, ami az orrod előtt van!
A hangja nyugodt volt, mint rendesen - bársonyos és halk.
Mérgesen fújtam tökéletes arcába. A szeme megint világos volt, aranyló mézszínű. Kénytelen voltam a földet nézegetni, hogy elrendezzem kusza gondolataimat.
- Mire volt jó az a közlekedési dugó tegnap? - kérdeztem még mindig a betont bámulva.
- Eddig azt hittem, az a stratégiád, hogy úgy teszel, mintha nem is léteznék, nem pedig az, hogy halálra idegesítesz!
- Azt Tyler kedvéért csináltam. Adnom kellett neki egy esélyt! - vigyorgott.
- Te....! - Elállt a lélegzetem. Nem jutott eszembe megfelelő gorombaság. Úgy begurultam, hogy azt hittem, menten agyonütöm, de ezen csak még jobban mulatott.
- És nem teszek úgy, mintha nem léteznél - folytatta.
- Szóval akkor tényleg azon vagy, hogy halálra bosszants! Ha már Tyler teherautója nem végzett velem!
A mézszínű szempár haragosan felszikrázott. Ajka keskeny vonallá préselődött, minden jókedv eltűnt az arcáról.
- Te tisztára bolond vagy! - mondta halkan és hidegen.
A tenyerem bizsergett - borzasztóan szerettem volna odasózni egyet. Magam is meglepődtem, rendes körülmények közt semmi hajlamom az erőszakra. Ideje, hogy faképnél hagyjam.
- Várj! - kiáltott utánam. De én csak mentem, dühösen cuppogva az esőben. Edward azonban mellettem termett, és könnyedén lépést tartott velem.
- Sajnálom, tényleg goromba voltam! - Úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. - Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem volt igazam - folytatta -, de azért mégis sajnálom, hogy gorombáskodtam.
- Miért nem hagysz békén? - morogtam.
- Kérdezni akartam tőled valamit, de te másra terelted a szót. - A markába nevetett. Úgy látszik, visszatért a jókedve.
- Talán többszörös személyiség szindrómában szenvedsz? - kérdeztem szigorúan.
- Már megint kezded?! Megadtam magam.
- Jó, rendben. Mit akartál kérdezni?
- Arra gondoltam, hogy a jövő szombaton... tudod, aznap, amikor az iskolabál van...
- Ez most valami vicc? - szakítottam félbe, és szembefordultam vele. Az arcom csurom víz lett, ahogy felnéztem, hogy lássam, milyen képet vág.
A szeme derűs-gonoszul megvillant.
- Megengednéd, hogy befejezzem?
Beharaptam az ajkam és összekulcsoltam a kezem, nehogy valami ostobaságot műveljek.
- Hallottam, amikor azt mondtad, hogy aznap Seattle-be mész. Arra gondoltam, talán örülnél egy fuvarnak.
Hát ez váratlanul ért.
- Micsoda? - Mire akar kilyukadni?
- Nem akarod, hogy bevigyenek kocsival Seattle-be?
- De kicsoda? - kérdeztem értetlenül.
- Hát én, természetesen! - Lassan, artikuláltan ejtett ki minden egyes szótagot, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne.
- De miért? - kérdeztem még mindig döbbenten.
- Hát mert én magam is úgy terveztem, hogy bemegyek Seattle-be valamikor, és őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy a furgonod kibír ekkora utat.
- A kocsimnak semmi baja, köszönöm szépen! - Továbbmentem, de annyira meglepődtem, hogy még a mérgelődésről is megfeledkeztem.
- De eljutsz-e vele egy tankkal Seattle-ig? - Hozzám igazította a lépteit.
- Nem hinném, hogy ez rád tartozna! - Hülye, flancos Volvós...
- Közérdek, hogy ne pazaroljuk fölöslegesen a véges mennyiségben rendelkezésre álló energiaforrásokat...
- Komolyan, Edward! - Beleborzongtam, ahogy kimondtam a nevét, de nagyon utáltam magamat érte. - Nem tudlak követni. Eddig azt hittem, nem akarsz velem barátkozni.
- Azt mondtam, jobb lenne, ha nem barátkoznánk, nem azt, hogy nem akarok!
- Ó, kösz, most már minden teljesen világos! - gúnyolódtam. Azon kaptam magam, hogy már megint megállok. Most azonban már a menza kiugró teteje alatt ácsorogtunk, védve az esőtől, így egyszerűbb volt felnéznem az arcába. Hát, ez nem kifejezetten segített a világos gondolkodásban.
- Sokkal... okosabban tennéd, ha nem barátkoznál velem! De már belefáradtam, hogy megpróbáljam magamat távol tartani tőled, Bella!
Ragyogott a szeme, ahogy ezt az utolsó mondatot kimondta, a hangja fojtott volt. Én meg hirtelen elfelejtettem, hogyan kell levegőt venni.
- Eljössz velem Seattle-be? - kérdezte, még mindig azon a fojtott hangon.
Nem bírtam megszólalni, csak bólintottam. Mosoly suhant át az arcán, aztán újra elkomolyodott.
- Tényleg jobban járnál, ha nagy ívben elkerülnél! - figyelmeztetett. - Akkor az osztályban találkozunk!
Sarkon fordult, és visszasétált arra, amerről jöttünk.