Twilight (alkonyat)10 fejezet

10. KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK

MÁSNAP REGGEL KOMOLY VITÁBA KEVEREDTEM énemnek azon részével, amely szerint az egész estét csak álmodtam. Sem a logika, sem a józan ész nem az én oldalamon állt. Azokba a részletekbe kapaszkodtam hát, amelyeket semmiképpen sem képzelhettem - mint például az illata. Azt nem álmodhattam.
Sötét, ködös napra virradtunk, vagyis minden tökéletes. Ma semmi oka nem lehet rá, hogy ne jöjjön iskolába. A legmelegebb cuccaimat vettem fel, mert eszembe jutott, hogy nincsen dzsekim. Újabb bizonyíték, hogy nem csal az emlékezetem.
Mire leszaladtam a lépcsőn, Charlie már elment otthonról - vagyis későbbre járt, mint hittem. Három falással lenyeltem egy müzliszeletet, ittam egy kis tejet egyenesen a dobozból, aztán az ajtóhoz siettem. Reméltem, hogy amíg nem találom meg Jessicát, megúszom eső nélkül.
Szokatlanul ködös nap volt. A gomolygó köd majdnem füst sűrűségű. A hideg csípte az arcom és a nyakam. Alig vártam, hogy beüljek a furgonba, és beindítsam a fűtést. Olyan sűrű volt a köd, hogy már a lehajtón jártam, mire észrevettem, hogy egy autó már ott áll: egy ezüstszínű. A szívem nagyot dobbant, aztán elakadt, majd kétszer olyan gyorsan kezdett verni.
Nem láttam, Edward honnét bukkant elő, de egyszerre csak ott állt, és kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.
- Megengeded, hogy ma én vigyelek el? - jót mulatott az elképedt arcom láttán, hiszen újfent sikeresen meglepett. De a hangjában bizonytalanság bujkált. Tényleg megadta nekem a választás lehetőségét - vissza is utasíthattam volna, és lelkének egy része azt remélte, hogy ezt is fogom tenni. Hiú remény.
- Igen, köszönöm - igyekeztem nyugodtan beszélni. Amikor beszálltam a jó meleg autóba, észrevettem, hogy őzbarna dzsekijét odakészítette az utasülés támlájára. Az ajtó becsukódott mögöttem, és a következő szempillantásban már ott is ült mellettem, és beindította az autót.
- A dzsekit neked hoztam. Nem akartam, hogy megfázz, vagy ilyesmi - közölte tartózkodón. Ő maga nem viselt dzsekit, csak egy szürke, V-kivágású, hosszú ujjú póló simult tökéletes, izmos mellkasára. Arca kolosszális diadalt aratott, amiért képes volt magára vonzani a szemem erről a testről!
- Nem vagyok én olyan gyönge virágszál - szabadkoztam, de azért az ölembe húztam a dzsekit, beledugtam a karomat a túlságosan hosszú ujjába. Kíváncsi voltam, vajon az illata csakugyan olyan-e, mint ahogy emlékeztem rá. Még jobb volt.
- Tényleg nem? - Olyan halkan mormogta, hogy talán nem is akarta, hogy meghalljam.
Keresztülhajtottunk a ködös utcákon, már megint padlógázzal. Kissé feszengtünk. Én legalábbis. Tegnap este minden fal leomlott köztünk... majdnem mindegyik. Vajon ma is hajlandó lesz olyan nyíltan beszélni, mint tegnap? Ez az aggodalom megbénította a nyelvemet. Vártam, hogy ő szólaljon meg először.
Felém fordult, és csúfondárosan rám vigyorgott.
- No mi az, ma nem zúdítasz rám kérdésözönt?
- Nem zavarnak a kérdéseim? - Rögvest megtaláltam a hangom.
- Feleannyira sem, mint a válaszaid! - Szerintem csak tréfált, de nem voltam biztos benne.
- Olyan rosszak? - bosszankodtam.
- Nem, dehogy, éppen ez a baj! Mindent olyan magától értetődőnek veszel, ez nem tetszik. Állandóan azon töröm a fejem, mit gondolhatsz igazából.
- Mindig azt mondom neked, amit igazából gondolok.
- De kihagysz dolgokat! - mondta vádlón.
- Nem sokat.
- Eleget ahhoz, hogy az őrületbe kergess!
- Nem is akarnád hallani őket! - motyogtam, de amint kimondtam, már meg is bántam. Reméltem, hogy nem figyelt fel a hangomból kicsendülő fájdalomra.
Nem felelt, és én már attól féltem, sikerült elrontanom a hangulatot. Az arca bezárkózott, közben megérkeztünk az iskola parkolójába. Hirtelen eszembe jutott valami, amire addig nem is gondoltam.
- És mi van a testvéreiddel? - Persze nagyon is örültem, hogy kettesben lehetek vele, de mostanáig mindig ő fuvarozta a többieket.
- Ők ma Rosalie autójával jöttek. - Vállat vont, és leparkolt egy lenyitható tetejű piros sportkocsi mellett. - Elég feltűnő, mi?
- Uhm, te jó ég! - ájuldoztam. - Ha ilyen kocsija van, mi a csudának közlekedik a tiéddel?
- Mert, mint már mondtam, nagyon feltűnő. Igyekszünk beleolvadni a környezetünkbe.
- Hát nem sok sikerrel! - ingattam nevetve a fejem. Már nem fenyegetett a késés; olyan tébolyultan hajtott, hogy jóval becsengetés előtt ideértünk. - És miért jött Rosalie ma a saját kocsiján, ha olyan feltűnő?
- Hát nem vetted észre?! Újabban már minden szabályt megszegek! - A kocsi orránál találkoztunk össze, szorosan mellettem jött. Szerettem volna még azt a hajszálnyi távolságot is áthidalni, és megérinteni őt, de attól tartottam, nem örülne neki.
- Egyáltalán miért vesztek ilyen autókat? - firtattam. - Ha egyszer kerülni akarjátok a feltűnést?
- Ez a gyöngénk - vallotta be csibészes mosollyal. - Mindnyájan szeretünk gyorsan hajtani.
- Ki hitte volna? - ingerkedtem.
A menza teraszán Jessica ácsorgott, a szeme szinte kocsányon lógott. A karján pedig - a jóisten áldja meg érte - ott lógott a dzsekim.
- Szia, Jessica! - trilláztam, amikor már csak néhány lépésnyire voltunk tőle. - Kösz, hogy nem felejtetted el!
Jessica egyetlen szó nélkül a kezembe nyomta a dzsekit.
- Jó reggelt, Jessica! - mondta Edward udvariasan. Nem az ő hibája, hogy a hangja olyan ellenállhatatlan. Mint az sem, hogy mit képes elérni egyetlen pillantásával...
- Ööö... izé, szia! - Jessica kikerekedett szemmel bámult először Edwardra, aztán énrám, és megpróbálta elrendezni kusza gondolatait. - Akkor, gondolom, matekon találkozunk! - Jelentőségteljesen rám kacsintott, én pedig elfojtottam egy sóhajt. Mi az ördögöt mondjak majd neki?
- Igen, akkor viszlát!
Azzal otthagyott bennünket, de kétszer is megállt, és a válla fölött hátrasandított.
- Mit fogsz mondani neki? - kérdezte Edward.
- Hé, eddig azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban! - sziszegtem.
- Nem is tudok - felelte meghökkenve. Aztán leesett neki, hogy értettem, és felragyogott a szeme. - Az övében viszont igen! Alig várja, hogy lerohanjon a kérdéseivel!
Felnyögtem, miközben kibújtam Edward dzsekijéből, visszaadtam neki, és fölvettem az enyémet. Edward az övét csak a karjára vetette.
- Szóval mit mondasz majd neki?
- Nem segíthetnél egy kicsit? - esedeztem. - Mire kíváncsi elsősorban?
Edward megrázta a fejét, és pimaszul vigyorgott.
- Nem lenne fair, ha elárulnám.
- Az nem fair, hogy nem osztod meg velem, amit tudsz!
Kis ideig tanácstalanul bandukolt mellettem. Aztán megálltunk a terem ajtaja előtt, ahol az első órám volt.
- Azt szeretné tudni, randizunk-e titokban. És azt is, hogy mit érzel irántam - mondta végül.
- Csodás. És mit mondjak neki? - Megpróbáltam nagyon ártatlan képet vágni. Néhányan elhaladtak mellettünk órára menet, és alighanem megbámultak, de én jóformán észre sem vettem őket.
- Hmmm. - Pár pillanatig hallgatott, közben a helyére simította egy kibomlott tincsemet. A szívem összevissza kalimpált. - Gondolom, az első kérdésre igennel válaszolhatnál... ha nem bánod. Egyszerűbb, mint bármilyen magyarázkodás.
- Egyáltalán nem bánom - mondtam elhaló hangon.
- Ami a második kérdést illeti... hát, arra én is kíváncsi vagyok, hogy mit felelsz, úgyhogy oda fogok figyelni! - A szája sarka arra a bizonyos féloldalas mosolyra húzódott, amit úgy szerettem. Mire újból levegőhöz jutottam, már késő volt, hogy erre az utolsó megjegyzésére válaszoljak. Sarkon fordult, és elindult.
- Akkor ebédnél találkozunk! - szólt vissza a válla fölött. Ennek hallatán hárman is megfordultak, és végigmértek.
Kihevülten és bosszankodva siettem az osztályba. Ez így nem ér, gondoltam. Most még jobban idegeskedtem, mit is mondjak Jessicá-nak. Leültem a szokott helyemre, és dühösen levágtam a táskámat.
- Szia, Bella! - Mike már ott ült a szomszédos széken, furcsa, már-már lemondó arccal. - Milyen volt Port Angelesben?
- Hát... - Reménytelen vállalkozás lett volna röviden és az igazsághoz híven összefoglalni a tegnap történteket. - Remek - mondtam végül sután. - Jessica vett egy igazán fantasztikus ruhát.
- Nem mondott valamit a hétfő estéről? - faggatózott, de már ragyogott a szeme. Magamban mosolyogtam a beszélgetésnek ezen a fordulatán.
- De igen, azt mondta, nagyszerűen érezte magát - nyugtattam meg Mike-ot.
- Tényleg? - kérdezte mohón.
- Ezt bizony.
Mr. Mason csendet kért, és beszedte a házi dolgozatainkat. Az angol és az állampolgári ismeretek órát mindvégig valamiféle kábulatban töltöttem, és egész idő alatt azon tépelődtem, hogyan magyarázom el a helyzetet Jessicának, és vajon Edward csakugyan ellenőrzi-e majd Jess gondolatain keresztül, amit mondani fogok. Adottsága meglehetősen aggasztó tud lenni, ha éppen nem annak érdekében használja, hogy az életemet mentse meg...
A második óra végére a köd felszállt, de a napot még mindig komor, alacsonyan szálló felhők takarták. Fölmosolyogtam az égre.
Edwardnak természetesen igaza volt. Amikor bementem matekra, Jessica már ott várt a hátsó padban, és majd kiugrott a bőréből izgalmában. Kelletlenül leültem, és közben próbáltam meggyőzni magam, hogy jobb minél előbb túlesni a dolgon.
- Most pedig mondj el mindent! - parancsolt rám, még mielőtt elhelyezkedtem volna.
- Mit akarsz tudni? - köntörfalaztam.
- Mi történt tegnap este?
- Meghívott vacsorázni, aztán hazavitt. Morcosan, hitetlenkedő arccal fürkészett.
- És hogy értetek haza olyan gyorsan?
- Úgy vezet, mint egy őrült! Rémes! - Reméltem, hogy Edward ezt is hallja.
- Randitok volt? Megbeszéltétek, hogy ott találkoztok? Erre a kérdésre nem voltam felkészülve.
- Nem, én is nagyon meglepődtem, amikor egyszer csak felbukkant.
Jessica elhúzta a száját, csalódottan konstatálta, hogy őszintén beszélek.
- De ma érted ment, hogy elhozzon a suliba? - faggatott tovább.
- Igen, és ez is meglepetés volt. Észrevette ugyanis tegnap este, hogy nincs meg a dzsekim - magyaráztam.
- Szóval akkor máskor is fogtok találkozni?
- Felajánlotta, hogy szombaton bevisz Seattle-be, mert szerinte a furgonom nem bírná az utat. Ez randinak számít?
- Igen! - bólintott Jessica.
- Hát akkor igen.
- Hű-ű-ű-ha! - ámuldozott, mintha legalább négy szótagú lenne a szó. - Edward Cullen!
- Tudom - ismertem be. - A „hűha!” még igen enyhe kifejezés.
- Várj! -Jessica fölkapta a kezét, tenyérrel kifelé fordítva, mintha a forgalmat akarná megállítani. - Megcsókolt?
- Nem - motyogtam. - Nem úgy vagyunk egymással... Jessica csalódottnak látszott. Gondolom, én még inkább.
- És gondolod, hogy szombaton...? -Jessica felhúzta a szemöldökét.
- Kétlem. - Szerintem sütött a hangomból a reménytelenség.
- És miről beszélgettetek? - nyaggatott tovább Jessica. Az óra már elkezdődött, de Mr. Varner nem nagyon figyelt ránk, és mások is sutyorogtak.
- Nem tudom, Jess, erről is, arról is! Beszéltünk egy kicsit az angol házi dolgozatról... - Egy nagyon, nagyon kicsit tényleg. Legalábbis megemlítette.
- Kérlek, Bella! - esedezett Jessica. - Részleteket!
- Hát... na jó, tessék egy részlet! Látnod kellett volna, hogy flörtölt vele a pincérnő... egyszerűen túlment minden határon. De ő ügyet sem vetett rá! - Rábíztam Edwardra, kezdjen ezzel az információval, amit akar.
- Ez jó jel! - bólogatott Jessica. - Csinos volt az a pincérnő?
- Nagyon, és legfeljebb tizenkilenc-húsz éves lehetett.
- Még jobb. Akkor biztos nagyon tetszel neki.
- Lehet, de nehéz eldönteni. Mindig olyan titokzatos! - tettem hozzá Edward kedvéért.
- Nem is tudom, hogy van bátorságod kettesben lenni vele - lehelte Jessica.
- De miért? -Jessica nem tudhatta, min döbbentem meg annyira.
- Hát mert úgy... megfélemlíti az embert. Én nem tudnám, mit mondjak neki! - Grimaszt vágott, alighanem eszébe jutott a ma reggel vagy a tegnap este, amikor ő is kapott egy kis ízelítőt Edward vonzerejéből.
- Én se mindig tudok összefüggően beszélni, ha ott van a közelben - vallottam be.
- Hát igen. Tényleg hihetetlenül jól néz ki! - vont vállat Jessica, mintha ez jóvátenné minden egyéb hibáját. A ő szemében valószínűleg jóvá is tette.
- Azért ennél sokkal több van benne.
- Tényleg? Például mi?
Szívből kívántam, bárcsak ejtenénk ezt a témát. Legalább annyira, mint amennyire abban reménykedtem, hogy Edward csak ugratott, és igazából nem is hallgatja ki, mit beszélünk.
- Nem tudom jól elmagyarázni... de ami a vonásai mögött van., az még hihetetlenebb! - Egy vámpír, aki jó akar lenni... Embereket ment, mert nem akar szörnyeteg lenni... Némán bámultam a katedra felé.
- Csak nem? - vihogott Jessica.
Nem vettem róla tudomást, próbáltam úgy tenni, mintha nagyon figyelnék Mr. Varnerre.
- Szóval tetszik neked? -Jessica nem adta fel.
- Igen - feleltem kurtán.
- Úgy értem, igazán tetszik? - nyaggatott tovább.
- Igen - mondtam újra, és elpirultam. Csak reméltem, hogy ez a mellékes részlet nem jut el szerelmem gondolataiba.
Jessica besokallt az egyszavas válaszaimtól.
- Mennyire tetszik neked?
- Túlságosan is - suttogtam vissza. - Jobban, mint amennyire én neki. De nem tudom, mit tehetnék ez ellen... - Felsóhajtottam, ekkor már merő tűz volt az arcom.
Ekkor szerencsére Mr. Varner felszólította Jessicát. Óra alatt nem faggatózhatott többet, amikor pedig kicsengettek, elterelő hadműveletbe kezdtem.
- Angolórán Mike megkérdezte, mondtál-e valamit a hétfő estéről! - közöltem vele.
- Komolyan? Mit feleltél?! - tátogott, és teljesen megfeledkezett Edwardról és rólam.
- Azt mondtam, hogy remekül érezted magad, és ennek nagyon örült.
- Mondd el szóról szóra, hogy mit kérdezett, és te mit válaszoltál!
Spanyolra menet egész úton Mike szavait elemeztük, az óra nagyobbik részét pedig Mike különféle arckifejezésének részletes leírásával töltöttük. Én jóval hamarabb ejtettem volna ezt a témát, ha nem félek tőle, hogy újra az én ügyemre terelődik a szó.
Aztán ebédszünet következett. Azt hiszem, az, ahogy rögtön fölugrottam a helyemről, a könyveimet kapkodva gyömöszöltem a táskámba, plusz az átszellemült arckifejezésem, mindent elárult Jessicának.
- Ma nem velünk ülsz, igaz? - találgatott.
- Azt hiszem, nem. - Egészen biztos azért nem lehettem benne, mert mi van, ha Edwardnak megint nyoma vész?
De ahogy kiléptünk, ott állt a falnak támaszkodva - és sokkal jobban hasonlított egy görög istenre, mint ahhoz bárkinek joga lenne -, és engem várt. Jessica végigmérte, az égnek fordította a szemét, és faképnél hagyott bennünket.
- Akkor később még beszélünk, Bella! - szólt vissza roppant jelentőségteljesen. Lehet, hogy ma kénytelen leszek néma üzemmódra kapcsolni a telefonom.
- Hello! - Edward hangján éreztem, hogy mulat valamin, ugyanakkor ingerült is. Semmi kétség, kihallgatta, amit Jessicával beszéltünk.
- Szia!
Semmi más nem jutott az eszembe, és Edward se mondott egyelőre semmit - nyilván kivárja az alkalmas pillanatot, gondoltam, így hát némán ballagtunk egymás mellett a menzára. Edward oldalán sétálva megint úgy éreztem magam, mint az első napon: mindenki engem bámult.
Ő állt be elsőnek a sorba, még mindig szótlanul, bár néhány másodpercenként rám pillantott töprengve. Arcáról lassanként teljesen eltűnt a derült, csúfondáros kifejezés, és átadta a helyét az ingerültségnek. Idegesen babráltam a dzsekim zipzárját.
A pultnál telerakta a tálcát mindenfélével.
- Mit csinálsz? - tiltakoztam. - Azt hiszed, ezt mind meg bírom enni?
Megrázta a fejét, és előbbre lépett, hogy kifizesse az ennivalót.
- A fele természetesen az enyém. Felvontam a szemöldökömet.
Edward arrafelé lavírozott, ahol legutóbb ültünk. A hosszú asztal másik végén egy csomó végzős eltátotta a száját, amikor leültünk egymással szemben. Edward tudomást sem vett róluk.
- Vegyél, amit csak akarsz! - elém tolta a tálcát.
- Kíváncsi lennék - mondtam, miközben felvettem egy almát, és forgatni kezdtem a kezemben -, mit csinálnál, ha valaki addig nyaggatna, amíg nem eszel valamit?
- Te örökké kíváncsi vagy! - grimaszolt fejcsóválva. Komoran farkasszemet nézett velem, miközben felemelt egy szelet pizzát a tálcáról, és megfontoltan beleharapott, gyorsan megrágta és lenyelte. Én kerekre tágult szemmel figyeltem.
- Ha valaki addig nyüstölne, amíg nem eszel földet, meg tudnád tenni, nem? - kérdezte leereszkedően.
Az orromat ráncoltam.
- Egyszer meg is tettem... mert a többi gyerek szekált, hogy úgysem merem - vallottam be. - Nem is volt olyan rossz.
Edward fölnevetett.
- Azt hiszem, még csak meg sem vagyok lepve. - Elnézett a vállam fölött: valami megragadhatta a figyelmét mögöttem.
- Jessica minden mozdulatomat árgus szemmel figyeli. Később majd részletesen elemezni fogja neked! - A pizza maradékát odatolta elém. Jessica említésére újra bosszús lett.
Letettem az almát, és beleharaptam a pizzába, és közben magam elé meredtem, mert tudtam, hogy Edward mindjárt beszélni kezd.
- Szóval csinos volt a pincérnő, mi? - kérdezte könnyedén.
- Miért, te nem vetted észre?
- Nem, nem figyeltem. Másutt járt az eszem.
- Szegény lány! - Most már megengedhettem magamnak a nagylelkűséget.
- Mondtál valamit Jessicának... szóval valamit, ami aggaszt engem. - Nem engedte, hogy másra tereljem a szót. A hangja rekedt volt, és ahogy a pillái alól kilesett, láttam, hogy csakugyan aggasztja valami.
- Nem csodálom, ha olyasmit is hallottál, aminek nem örültél. Tudod, azt mondják, a hallgatózóknak már csak ez a sorsa! - emlékeztettem.
- Figyelmeztettelek rá, hogy hallgatózni fogok.
- Én meg figyelmeztettelek, hogy nem biztos, hogy minden gondolatomról tudni akarsz.
- Tényleg figyelmeztettél - a hangja még mindig nyers volt. - De azért nincs egészen igazad. Nagyon is szeretném tudni, mit gondolsz, legyen szó bármiről. Csak azt szeretném... ha nem gondolnál bizonyos dolgokat.
- Micsoda különbség! - csúfolódtam.
- De most nem igazán erről akarok beszélni.
- Hanem miről? - Már megint egymás felé hajoltunk az asztal fölött. Edward összekulcsolt, nagy, fehér kezére támasztotta az állát: én előredőltem, jobb kezem a nyakamon. Folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy egy zsúfolt ebédlőben ülünk, és valószínűleg rengeteg kíváncsi szempár szegeződik ránk. Olyan könnyű volt a világról megfeledkezve lebegni a mi kis saját, feszültséggel teli buborékunkba zárva.
- Te tényleg azt hiszed, hogy én fontosabb vagyok neked, mint te énnekem? - mormolta. Közelebb hajolt hozzám, sötétarany szemét belefúrta az enyémbe.
- Már megint azt csinálod! - motyogtam. Pupillája kitágult a meglepetéstől. -Mit?
- Elkápráztatsz! - vallottam be, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, amikor újra ráemeltem a szemem.
- Ó...
- Nem a te hibád - sóhajtottam. - Nem tehetsz róla.
- Hajlandó vagy felelni a kérdésemre? Lesütöttem a szemem.
- Igen-
- Igen, hajlandó vagy felelni, vagy igen, tényleg ezt gondolod? - Már megint ingerült volt.
- Igen, tényleg ezt gondolom. - A fényesre lakkozott asztallapon kirajzolódó görcsöket és repedéseket tanulmányoztam. A csönd tovább mélyült. Csökönyösen ragaszkodtam hozzá, hogy ezúttal ne én legyek az, aki megtöri, és keményen küzdöttem a kísértés ellen, hogy a szemem sarkából meglessem, milyen képet vág.
Amikor végül megszólalt, a hangja bársonyosan simogatott:
- Tévedsz!
Fölnéztem, a pillantása megtelt gyöngédséggel.
- Azt nem tudhatod! - tiltakoztam suttogva. Kétkedve ráztam a fejem, bár a szívem vadul kalapált az iménti szavak hallatán, és nagyon szerettem volna hinni neki.
- Miből gondolod, hogy így van? - kérdezte, és ha jól sejtem, megpróbálta (eredménytelenül) egyenesen az agyamból kiolvasni az igazságot.
Annak dacára, hogy arcának látványa most is teljesen összezavart, megpróbáltam koncentrálni. Miközben a szavakat keresgéltem, egyre türelmetlenebb lett, nyugtalanította a hallgatásom. Elvettem a kezemet a nyakamról, és feltartottam a mutatóujjamat.
- Hadd gondolkodjam! - kértem. Tüstént felvidult, mert most már tudta, hogy válaszolni fogok a kérdésére. Leejtettem mindkét kezemet az asztalra, és összeérintettem a két tenyerem. Újra meg újra összefontam, majd szétnyitottam az ujjaimat, és közben beszélni kezdtem.
- Hát a teljesen nyilvánvaló okoktól eltekintve, néha... Nem lehetek biztos benne... én nem tudok olvasni mások gondolataiban, de néha úgy érzem, amikor éppen valami egészen másról beszélsz, mintha el akarnál búcsúzni tőlem! - Ennyi tellett tőlem, ennél jobban nem tudtam érzékeltetni, mennyire fájnak időnként a szavai.
- Te mindent észreveszel! - suttogta. Ekkor újra rám tört az a bizonyos fájdalom, mert azzal, amit mondott, megerősítette a félelmemet. - Viszont pontosan ezért tévedsz! - kezdte magyarázni, de aztán a szeme hirtelen összeszűkült: - Mit értesz azon, hogy „teljesen nyilvánvaló okok”?
- Hát például nézz csak rám! - mondtam; feleslegesen, mert már amúgy is engem nézett. - Teljesen mindennapi vagyok. Na jó, leszámítva az olyan kellemetlenségeket, hogy hajlamos vagyok halálközeli élményeket halmozni, és olyan ügyeden vagyok, hogy már-már mozgássérültnek számítok. És aztán nézz magadra... - zavarba ejtő tökéletessége felé intettem.
Mérgesen összeráncolta a homlokát egy pillanatra, aztán a ráncok elsimultak, és sokat tudó pillantással nézett rám.
- Nem látod magadat tisztán. Elismerem, úgy vonzód a szerencsétlenséget, mint a mágnes - kuncogott sötéten -, de te nem hallhattad, mit gondolt magában minden egyes hímnemű lény ebben az iskolában az első napon, amikor megjelentél!
Csak pislogtam.
- Nem tudom elhinni... - motyogtam magamban.
- Higgy nekem most az egyszer: minden vagy, csak éppen hétköznapi nem!
A zavarom még az örömömnél is nagyobb volt, amikor láttam, hogy néz rám, miközben ezt mondja. Gyorsan visszatereltem a szót a beszélgetésünk eredeti tárgyára.
- De én nem akarok elbúcsúzni tőled!
- Hát nem érted? Pontosan ez bizonyítja, hogy igazam van. Fontosabb vagy nekem, mint én neked, mert én meg tudom tenni... - Megrázta a fejét, szemlátomást küszködött. - Ha az a helyes, hogy elbúcsúzzunk, akkor én inkább magamnak okozok fájdalmat, mint hogy neked ártsak, nehogy veszélybe sodorjalak!
Megharagudtam.
- És nem hiszed el, hogy hasonló helyzetben én is ugyanezt tenném?
- Te soha nem kerülhetsz ilyen választás elé.
Megint megváltozott a hangulata, váratlanul, ahogy szokott: szája gonoszkodó, elragadó mosolyra húzódott.
- Persze, kezdem belátni, hogy ha garantálni akarom a biztonságodat, az napi huszonnégy órás elfoglaltságot jelent, és szükségessé teszi az állandó jelenlétemet.
- Miért, ma például senki nem akart kinyírni! - emlékeztettem boldogan, amiért könnyedebb hangnemre váltottunk át. Nem akartam, hogy még egyszer szóba hozza a búcsúzást. Ha kell, szántszándékkal veszélybe sodrom magam, csak hogy a közelemben tartsam... Gyorsan elhessegettem a gondolatot, mielőtt még Edward megneszelné. Ha valami, hát ez a gondolat egészen biztosan bajba keverne...
- Még nem - jegyezte meg.
- Még nem - helyeseltem. Vitatkozhattam volna, de most kifejezetten kedvemre volt. Számítson csak további katasztrófákra!
- Még valamit szeretnék kérdezni tőled! - Az arca még mindig derűs volt.
- Nosza!
- Tényleg be kell menned Seattle-be szombaton, vagy ez csak ürügy, hogy lerázd a hódolóidat?
Grimaszt vágtam, ahogy eszembe jutott az a nap.
- Azért még számolunk, hogy Tylert rám szabadítottad! - figyelmeztettem. - A te hibád, hogy elhitette magával, vele megyek a ballagási bálra!
- Ugyan, nélkülem is talált volna rá alkalmat, hogy megkérdezzen. Én csak szerettem volna figyelni közben az arcodat! - Sokkal dühösebb lettem volna rá, ha a nevetése nem olyan elbűvölő. - Ha én kérdezlek meg, nekem is nemet mondtál volna? - kérdezte, még mindig nevetgélve.
- Azt hiszem, nem - vallottam be. - De később lemondtam volna... Betegségre hivatkozom, vagy azt hazudom, hogy kificamítottam a bokám.
Tanácstalanul nézett rám.
- De hát miért? Szomorúan csóváltam a fejemet.
- Igaz, te még nem láttál engem a tornaórán, de azért azt hittem, magadtól is kitalálod.
- Arra célzói, hogy képtelen vagy végigmenni egy sima, szilárd felületen anélkül, hogy hasra ne esnél valamiben?
- Magától értetődik.
- Ez nem jelentene problémát. - Nagyon magabiztos volt.
- Minden azon múlik, ki vezet! - Látta, hogy tiltakozni készülök, és közbevágott. - De még nem válaszoltál. Mindenáron Seattle-be akarsz menni, vagy nem bánod, ha valami mást csinálunk helyette?
Amíg a „csinálunk” szerepel a mondatban, gondoltam, énfelőlem mehetünk akárhová.
- Nyitott vagyok minden lehetőségre! - közöltem kegyesen.
- De én is kérni szeretnék valamit!
Óvatos képet vágott, mint mindig, valahányszor túl általános kérdést szegeztem neki.
- Mit?
- Vezethetek én?
- Miért?
- Hát főként azért, mert amikor Charlie-val közöltem, hogy Seattle-be megyek, kifejezetten megkérdezte, hogy egyedül megyek-e, és akkor még úgy is volt. Ha újra megkérdezi, akkor valószínűleg nem fogok hazudni neki, de nem hinném, hogy magától eszébe jutna, viszont ha otthon hagyom a furgont, akkor ezzel feleslegesen ráterelem a figyelmét a témára. És mert a vezetési stílusod ijesztő.
Edward az égnek fordította a szemét.
- Akad egy-két dolog, amitől félhetnél a közelemben, és te azon riadozol, ahogy vezetek? - Csóválta a fejét, aztán újra elkomolyodott. - Nem akarod megmondani apádnak, hogy velem töltöd a napot? - Éreztem, hogy valami hátsó gondolat lapul a kérdés mögött, de nem tudtam, mi lehet az.
- Minél kevesebbet tud Charlie, annál jobb! - Ebben rendíthetetlen voltam. - Különben is, hová megyünk?
- Az idő szépnek ígérkezik, úgyhogy olyan helyet kell keresnem, ahol nincsenek kíváncsi tekintetek... de te velem tarthatsz, ha akarsz! - Megint énrám bízta a választást.
- És megmutatod nekem, amire céloztál, a napfénnyel kapcsolatban? - kérdeztem izgatottan, hogy most fény derül egy újabb titokra.
- Igen. - Elmosolyodott, aztán pár pillanatig hallgatott. - De ha nem akarsz... kettesben maradni velem, akkor jobb szeretném, ha nem mennél egyedül Seattle-be. Kiráz a hideg a gondolattól, hányféle baj leselkedne rád egy ekkora városban.
Felhúztam az orrom.
- Phoenix legalább háromszor akkora, mint Seattle, mármint a lakosságát tekintve. Ha a kiterjedését nézzük...
- Viszont - szakított félbe - Phoenixben még nem üldözött a balszerencse. Úgyhogy jobban örülnék, ha a közelemben maradnál! - A pillantása már megint úgy perzselte az arcomat, ahogyan senki pillantásának nem lenne szabad.
Nem vitatkozhattam sem a szemével, sem a szándékaival, és különben sem volt min vitatkozni.
- Történetesen nagyon szívesen vagyok kettesben veled.
- Tudom - sóhajtott elkomorodva. - De szerintem meg kellene mondanod Charlie-nak.
- De mi a csudának?
A szeme hirtelen felizzott.
- Hogy legalább legyen valami kis indítékom rá, hogy vissza is akarjalak hozni!
Nagyot nyeltem. De pillanatnyi töprengés után már biztos voltam magamban.
- Azt hiszem, vállalom a kockázatot! Mérgesen fújt, és elnézett mellettem.
- Beszéljünk valami másról! - javasoltam.
- Miről akarsz beszélni? - Még mindig bosszús volt.
Körülnéztem, nincs-e valaki hallótávolságon belül. Ahogy körbepásztáztam az ebédlőt, elkaptam Edward nővérének, Alice-nek a pillantását. Éppen engem bámult. A többiek Edwardot nézték. Gyorsan visszafordultam Edwardhoz, és megkérdeztem az első dolgot, ami az eszembe jutott.
- Miért mentetek a múlt hétvégén éppen a Kecske-sziklákhoz... Vadászni? Charlie azt mondja, azon a helyen senki nem szokott táborozni a medvék miatt.
Úgy nézett rám, mintha valami nagyon nyilvánvaló összefüggést nem vettem volna észre.
- A medvék miatt? - Leesett az állam, Edward pedig vigyorgott.
- Ha nem tudnád, a medvékre éppen vadászati tilalom van! - tettem hozzá szigorúan, hogy leplezzem a megdöbbenésemet.
- Ha figyelmesen elolvasod a rendeleteket, láthatod, hogy a tilalom csak a fegyverrel való vadászatra vonatkozik! - közölte.
Élvezettel figyelte az arcomat, amint lassan derengeni kezdett, mit is mondott.
- Szóval medvék... - ismételtem nehezen forgó nyelvvel.
- Emmettnek a grizzly a kedvence... - A hangja még mindig könnyed volt, de azt leste, miként reagálok. Megpróbáltam összeszedni magam.
- Hmmm - haraptam egyet a pizzából, hogy legyen miért elfordítanom róla a tekintetemet. Aztán hosszan kortyoltam a kólából, és még mindig nem néztem föl.
- Aha - mondtam egy perccel később. - És neked mi a kedvenced?
Fölvonta a szemöldökét, és a szája széle legörbült.
- A hegyi oroszlán.
- Valóban? - kérdeztem udvarias, szenvtelen hangon, és megint a kólám után nyúltam.
- Természetesen - folytatta Edward, ő is ugyanolyan közömbösen - mértéket kell tartanunk, nehogy felborítsuk a környezet egyensúlyát. Igyekszünk azokra a területekre összpontosítani, ahol túlságosan felduzzadt a ragadozó-populáció, még akkor is, ha ennek érdekében egészen messzire el kell mennünk. Igaz, akad elegendő őz és jávorantilop a környéken, de hol marad akkor a szórakozás?
- Ingerkedve rám mosolygott.
- Tényleg, hol is? - morogtam, miközben egy újabb falat pizzát rágtam.
- Emmettnek a kora tavaszi időszak a kedvenc vadászidénye, a medvék akkor ébrednek téli álmukból, és olyankor még ingerlékenyebbek... - Elmosolyodott, mint akinek valami tréfás emlék jutott az eszébe.
- Csakugyan, mi lehetne szórakoztatóbb egy ingerlékeny grizzly-nél? - bólogattam.
Fölnevetett, aztán megcsóválta a fejét.
- Kérlek, áruld el, mit gondolsz igazából!
- Megpróbáltam elképzelni... de nem sikerült. Hogyan tudtok medvére vadászni puska nélkül?
- Ó, van minekünk fegyverünk! - Kurta, fenyegető mosollyal felvillantotta ragyogó fogsorát. Gyorsan elnyomtam a feltámadó borzongást, mielőtt észrevehette volna. - Csak nem olyan fajta, amilyenre a jogászok gondolnak, amikor a vadászati törvényeket írják. Ha láttál már a tévében medvetámadást, akkor el tudod képzelni Emmettet, amint vadászik.
Megint hideg futott végig a gerincemen, és ezt már nem bírtam eltitkolni. Az ebédlő másik végébe sandítottam, ahol Emmett ült, és örültem, hogy nem néz felém. A karját és felsőtestét borító, vastag izomkötegek most még fenyegetőbbnek tűntek.
Edward követte a pillantásomat, és a markába nevetett. Riadtan bámultam rá.
- Te is olyan vagy olyankor, mint egy medve? - kérdeztem halkan.
- Inkább, mint egy oroszlán, legalábbis ezt mondják - felelte könnyedén. - Lehet, hogy jellemző ránk, hogy mit kedvelünk!
Megpróbáltam mosolyogni.
- Lehet - ismételtem. De az agyamban ellentmondásos képek kavarogtak, és sehogy sem tudtam egybegyúrni őket. - Láthatom ezt a dolgot valaha?
- Az ki van zárva! - Az arca még fehérebb lett, mint általában, és a szemében felszikrázott a düh. Hátrahőköltem, annyira megrémített a reagálása - noha a világért be nem vallottam volna neki. Ö is hátradőlt, és keresztbe fonta a mellén a karját.
- Túl ijesztő lenne nekem? - kérdeztem, amikor úrrá lettem a hangom remegésén.
- Ha csak erről lenne szó, akár ma este elvinnélek! - közölte metsző hangon. - Rád férne egy adag egészséges félelem! Nagyon is jót tenne neked!
- Hát akkor? - faggattam tovább, és megpróbáltam nem venni tudomást arról, milyen dühös.
Egy hosszú percig haragosan nézett.
- Később - mondta végül. Egyetlen könnyed mozdulattal talpra szökkent. - El fogunk késni!
Edwardnak igaza volt, a menza már csaknem kiürült. Vele az idő és a tér egyeden zavaros ködbe folyt össze mindahányszor, és én mindkettőről teljesen megfeledkeztem. Felugrottam, és megragadtam a szék hátán lógó táskámat.
- Akkor majd később! - hagytam rá. Nem fogom elfelejteni...