Twilight (alkonyat) 18 fejezet

18. A VADÁSZAT

EGYESÉVEL LÉPTEK KI AZ ERDŐBŐL, egymástól úgy tíz-tizenkét méternyi távolságra. Aki elsőként bukkant fel a tisztás szélén, mindjárt hátrébb is húzódott, hogy átengedje a vezetést a másik magas, sötét hajú férfinak, olyan készségesen, hogy rögtön világos volt, ki a falka vezére. A harmadik nő volt: abból a távolságból nem sokat láttam belőle, csak azt, hogy rikító, vörös haja van.
Egymáshoz közelebb húzódva, óvatosan indultak Edward családja felé, afféle természetes tisztelettel, amit minden ragadozófalka tanúsít egy, a saját fajtájából való nagyobb, ismeretlen csoport iránt.
Ahogy közelebb értek, láttam, mennyire mások, mint Cullenék. A járásuk a nagymacskákéra emlékeztetett, a testtartásuk arról árulkodott, hogy bármelyik pillanatban lelapulhatnak, hogy támadásba lendüljenek. A kirándulók szokásos öltözékét viselték: farmert és vastag, vízhatlan anyagból készült inget. A ruhák azonban már elkoptak a sok használatban, cipőt pedig nem is hordtak. Mindkét férfi haja rövidre nyírva, a nő ragyogó, narancsszín lobonca azonban tele volt levelekkel és más erdei ággal-boggal.
Éles szemmel azonnal felismerték Carlisle-ban a csiszoltabb, civilizáltabb jelenséget, ahogy Emmettel és Jasperrel az oldalán óvatosan előrelépett, hogy üdvözölje őket. Anélkül, hogy akár csak egy pillantást váltottak volna - én legalábbis nem láttam semmi ilyesmit - mindhárman egyszerre fölegyenesedtek.
Az élen haladó férfi volt alighanem a legszebb, a bőre olajbarna a jellegzetes sápadtság alatt, a haja fényes fekete. Középtermetű volt, és természetesen izmos, bár az ő izomzatát össze sem lehetett hasonlítani Emmettével. Barátságosan elmosolyodott, kivillantva ragyogóan fehér fogsorát.
A nő vadabb látványt nyújtott, a szeme nyugtalanul cikázott a vele szemközt álló férfiak és az engem körülvevő, lazább csoportosulás között, rendetlen sörénye meg-meglibbent a könnyű szélben. A tartása egy ragadozóé. A másik férfi tartózkodóan ődöngött mögöttük, alacsonyabb volt, mint a vezér, világosbarna haja és szabályos arca egyaránt jellegtelen. Bár mereven előrenézett, valahogy mégis az ő tekintete szikrázott legéberebben.
A szemük is más volt, mint Cullenéké. Nem a megszokott aranyszín vagy fekete, hanem nyugtalanítóan és vészjóslóan mélyvörös.
A sötéthajú férfi még mindig mosolyogva Carlisle felé lépett.
- Úgy hallottuk, mintha valami játék zajlana itt a közelben -mondta könnyedén, alig észrevehető francia akcentussal. - Engem Laurentnek hívnak, ez itt Victoria és James - a mellette álló két vámpírra mutatott.
- Engem Carlisle-nak hívnak. Ez itt a családom, Emmett és [asper, Rosalie, Esme és Alice, Edward és Bella! - szántszándékkal nem hívta fel külön a figyelmet a csoport egyes tagjaira. Összerezzentem, amikor kimondta a nevemet.
- Beszállhatnánk a játékba? - kérdezte Laurent udvariasan. Carlisle ugyanolyan barátságosan válaszolt.
- Ami azt illeti, éppen befejeztük. De egy más alkalommal természetesen boldogan játszunk veletek. Hogy tervezitek, hosszabb ideig maradtok a környéken?
- Igazából északra tartunk, csak kíváncsiak voltunk, kik laknak errefelé. Régóta nem akadtunk össze egyetlen másik társasággal sem.
- Ezen a vidéken nemigen laknak rajtunk kívül, csak néha vetődik erre egy-egy látogató, ahogy ti most.
A kezdeti, feszült hangulat könnyed csevegésben oldódott fel: Jasper gyaníthatóan bevetette különleges képességét ennek érdekében.
- Meddig tart a vadászterületetek? - érdeklődött Laurent. Carlisle szó nélkül hagyta a kérdésben rejlő föltételezést.
- Beletartozik az egész Olympic, és alkalmanként egészen a Parti Hegységig is kiterjed. A közelben van az állandó szállásunk. Denali közelében van egy másik, a miénkhez hasonló tartós település.
Laurent a sarkára nehezedve hintázott.
- Állandó szállás? Ezt hogy csináljátok? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.
- Mi lenne, ha hazajönnétek velünk az otthonunkba, hogy kényelmesen elbeszélgethessünk? - vetette föl Carlisle. - Elég hosszú történet.
Az „otthon” szó hallatára James és Victora meglepett pillantást váltottak, de Laurent jobban tudta fegyelmezni az arcvonásait.
- Ez izgalmasan hangzik. Nagyon kedves tőled! - mondta szívből jövő mosollyal. - Ontariótól egészen idáig vadásztunk, és még nem volt alkalmunk tisztálkodni! - A szeme elismerően siklott végig Carlisle elegáns megjelenésén.
- Kérlek, ne vegyétek rossz néven, de nagyon hálásak lennénk, ha itt, a közvetlen környékünkön nem vadásznátok. Kerülnünk kell a feltűnést, tudjátok - magyarázta Carlisle.
- Hát persze - bólintott Laurent. - Magától értetődik, hogy nem vadászunk a ti területeteken. Különben is, mi már ettünk Seattle közelében - nevetett. Végigfutott a hátamon a hideg.
- Majd mutatjuk az utat, ha van kedvetek velünk futni. Emmett, Alice! Elmehetnétek Edwarddal és Bellával a dzsipért - vetette oda nekünk.
Három dolog történt egyidejűleg, mialatt Carlisle beszélt. A szellő meglebbentette a hajamat, Edward megmerevedett, és a másik idegen férfi, James, hirtelen hátrakapta a fejét, végigmért, miközben kitágult orrlyukakkal szimatolt.
Hirtelen mindnyájan mozdulatlanná merevedtek, ahogy James előreszökkent. Edward rá vicsorgott, és ő is előrehajolt, védekező állásban, miközben a torkából vadállati hörgés tört fel. Még csak nem is emlékeztetett azokra a játékos hangokra, amelyeket aznap reggel hallottam tőle: ez volt a legfenyegetőbb hang, amit életemben hallottam, és én a fejem búbjától a sarkamig beleborzongtam.
- Hát ez meg mi? - Laurent láthatóan meglepődött. Sem James, sem Edward nem változtatott támadó testhelyzetén. James kissé oldalra húzódva megpróbálta kicselezni, de válaszként Edward is odébb mozdult.
- A lány velünk van! - dörrent Carlisle keményen, rendreutasítóan. Laurent, úgy tűnt, kevésbé érzi a szagomat, mint James, de már az ő arcán is derengett a felismerés.
- Uzsonnát is hoztatok magatokkal? - hitetlenkedve önkéntelenül közelebb lépett.
Edward még vadabbul és hangosabban morgott, ajka villogó fogsora fölé húzódott. Laurent hátrált egy lépést.
- Mondtam, hogy a lány velünk van! - figyelmeztette Carlisle.
- De hiszen ez egy ember! - tiltakozott Laurent, egyáltalán nem agresszívan, csak elképedve.
- Igen, az! - Emmett kihúzta magát Carlisle oldalán, tekintetét Jamesre szegezte. James lassan fölegyenesedett, de a szemét egy pillanatra sem vette le rólam, és még mindig kitágult orrcimpákkal szimatolt. Edward továbbra is úgy állt előttem, mint egy ugrásra készülő oroszlán.
Végül Laurent megpróbálta elsimítani a hirtelen támadt ellenségeskedést.
- Úgy látom, sok mindent kell megtanulnunk egymástól.
- Valóban. - Carlisle hangja még mindig hűvösen csengett.
- De azért szeretnénk elfogadni a meghívást! - A pillantása felém villant, aztán vissza Carlisle-ra. - És természetesen nem bántjuk az emberlányt! Mondtam már, nem áll szándékunkban vadászni a ti területeteken!
James szemrehányóan pislantott Laurentre, aztán Victoriával is összenéztek egy pillanatra. Victoria szeme még mindig nyugtalanul cirkált egyik arcról a másikra.
Carlisle Laurent nyílt arcát tanulmányozta, mintha azt latolgatná, mennyire hihet neki.
- Majd mi mutatjuk az utat - szólalt meg végül. - Jasper, Rosalie Esme! - kiáltotta.
Mindhárman köréje gyűltek, és közelebb húzódtak egymáshoz, hogy engem eltakarjanak az idegenek elől. Alice a következő pillanatban mellettem termett, Emmett pedig lassan hátrált felénk, közben le nem vette a szemét Jamesről.
- Mehetünk, Bella! - szólalt meg Edward halkan és komoran. Én egész idő alatt úgy álltam, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, valósággal kővé dermedtem rémületemben. Edward kénytelen volt a könyökömnél fogva erősen meglökni, hogy fölébresszen kábulatomból. Alice és Emmett szorosan mögöttünk jöttek, hogy eltakarjanak. Én Edward mellett botladoztam, még mindig kábán a félelemtől. Nem hallottam, hogy a többiek elhagyták-e már a mezőt. Edward türelmetlenségét szinte tapintani lehetett, amiért kénytelen az én emberi tempómhoz alkalmazkodni, miközben az erdő felé igyekeztünk.
Amint a fák közé értünk, Edward menet közben a hátára kapott. Olyan szorosan kapaszkodtam belé, ahogy csak bírtam, ő pedig rohanni kezdett, Alice és Emmett pedig szorosan a nyomában. A nyakamat behúztam, de rémülettől kitágult szemem egyszerűen nem volt hajlandó becsukódni. Edwardék úgy suhantak át az időközben besötétedett erdőn, mint a kísértetek. Edwardban most nyoma sem volt a feldobottságnak, ami rendszerint elfogta futás közben, ehelyett őrjöngő düh emésztette és ösztökélte még gyorsabb iramra. Bár engem is cipelnie kellett, mégis messze megelőzte testvéreit.
Képtelenül hamar odaértünk a dzsiphez, Edward jóformán ugyanazzal a lendülettel behajított a hátsó ülésre.
- Kapcsold be az övet! - utasította Emmettet, aki becsusszant mellém.
Alice már elöl ült, és Edward beindította a motort. Az zúgva íletre kelt, hátratolattunk, megfordultunk, majd szinte rárobbantunk a kanyargós ösvényre.
Edward morgott valamit, túl gyorsan ahhoz, hogy megértsem, de úgy hangzott, mintha egyfolytában káromkodna.
A zötykölődés a hepehupás ösvényen ezúttal még rosszabb volt, mint odafelé, és a sötétség csak még ijesztőbbé tette. Emmett és Alice mereven néztek ki az ablakon.
Elértük az országutat, és bár Edward még nagyobb sebességre kapcsolt, itt már láttam, merre tartunk: dél felé. Egyre távolabb kerültünk Forkstól.
- Hová megyünk? - kérdeztem.
Senki nem felelt. Még csak rám sem néztek.
- A fenébe is, Edward! Hová viszel?
- El kell vinnünk innen téged... nagyon messzire. Most azonnal! - Nem nézett rám, az utat figyelte. A sebességmérő százhatvan kilométer per órát jelzett.
- Fordulj meg! Azonnal vigyél haza! - kiáltottam. Küszködve próbáltam kiszabadulni abból a nyavalyás biztonsági övből, és a szíjat tépkedtem dühömben.
- Emmett! - szólalt meg Edward komoran. Emmett vasmarka összezárult a csuklóm körül.
- Nem! Edward! Ezt nem teheted!
- Muszáj megtennem, Bella, úgyhogy kérlek, maradj csöndben!
- Nem maradok! Muszáj hazavinned, különben Charlie a nyakatokra küldi az FBI-t! Perceken belül rátörnek Carlisle-ra és Esmére! Menekülniük kell majd, és örök életükre bujkálhatnak!
- Nyugodj meg, Bella! - mondta Edward hidegen. - Máskor is megesett már velünk!
- De nem énmiattam! Nem fogtok mindent tönkretenni énmiattam! - Vadul igyekeztem kiszabadulni, de hiába.
- Edward, állj meg egy kicsit! - szólalt meg Alice, most először, amióta elindultunk.
Edward keményen rápillantott, aztán gyorsított.
- Edward, ezt meg kell beszélnünk!
- Hát nem értitek? - ordította Edward kétségbeesetten. Még sose hallottam ilyen hangosan kiabálni: a dzsip szűk terébe zárva fülsiketítő volt a hangja. A sebességmérő a száznyolcvan felé közelített. - Az az alak egy nyomkövető, Alice, hát nem vetted észre? Nyomkövető!
Éreztem, hogy Emmett szinte megkövül mellettem, nekem meg átfutott az agyamon, vajon miért van ilyen jelentősége ennek a szónak. Úgy látszik, nekik jóval többet jelentett, mint nekem. Szerettem volna megérteni, hogy mit, de nem hagytak rá időt, hogy közbeszóljak.
- Állj meg, Edward! - Alice hangja kellemes és nyugodt volt, de valami parancsoló árnyalat is vegyült bele. Eddig még soha nem hallottam így beszélni.
A sebességmérő elhagyta a száznyolcvanat.
- Légy szíves, Edward!
- Ide hallgass, Alice, én láttam a gondolatait! A nyomkövetés a szenvedélye, a rögeszméje. És Bella kell neki, Alice! Bella, és nem más! Még ma éjszaka elkezd rá vadászni.
- Nem tudhatja, hol... Edward félbeszakította.
- Na és mit gondolsz, mennyi időbe telik, amíg rábukkan az illatára valahol a városban? A terve már készen volt, még mielőtt Laurent megszólalhatott volna.
Elakadt a lélegzetem: tudtam, hová fog eljutni a nyomkövető, ha a szagomat követi.
- Charlie! Nem hagyhatjátok ott védtelenül! Nem hagyhatjátok ott! - visítottam, és megint nekiestem az övnek.
- Igaza van - mondta Alice.
Az autó alig észrevehetően lassított.
- Szánjunk rá egy percet, hogy megbeszéljük, mik a lehetőségeink! - duruzsolta Alice.
Az autó megint lassított, most már határozottabban, végül hirtelen csikorogva lefékezett az útpadkán. Nekivágódtam az övnek, aztán visszacsapódtam az ülésre.
- Nincsenek lehetőségeink! - sziszegte Edward.
- Nem hagyom a sorsára Charlie-t! - üvöltöttem. Edward tudomást sem vett rólam.
- Vissza kell vinnünk a lányt - szólalt meg végül Emmett is.
- Nem! - jelentette ki Edward megfellebbezhetetlenül.
- Az az alak nem ellenfél nekünk, Edward! Nem engedjük, hogy egy ujjal is hozzáérjen Bellához!
- Várni fog. Emmett elmosolyodott.
- Akkor majd én is várok.
- Nem értitek? Egyáltalán nem értitek! Ha egyszer eldöntötte, hogy vadászik valakire, nem lehet megszabadulni tőle! Meg kell ölnünk!
Emmettet ez a gondolat sem hozta ki a sodrából.
- Ez is egy lehetőség.
- Aztán ott van a nőstény. Hozzá tartozik. És ha harcra kerül a sor, a falkavezérük is beszáll.
- Még akkor is túlerőben vagyunk.
- Van más lehetőség is - szólalt meg Alice csöndesen.
Edward dühödten fordult feléje.
- Nincs... más... lehetőség! - acsargott gyilkos dühvel. Emmett és én visszahőköltünk, de Alice meg sem rebbent. Egy hosszú percig csönd volt, Edward és Alice némán meredtek egymásra.
Én törtem meg a csöndet.
- Hajlandó valaki meghallgatni az én ötletemet?
- Nem! - mordult rám Edward. Erre már Alice is kijött a béketűrésből.
- Figyelj rám! - könyörögtem. - Hazaviszel...
- Nem! - szakított félbe. Makacsul folytattam.
- Hazaviszel. Én azt mondom apámnak, hogy vissza akarok menni Phoenixbe. Becsomagolok. Megvárjuk, amíg ez a nyomkövető odaér a házhoz, aztán elrohanunk. A vadász a nyomunkba szegődik, és békén hagyja Charlie-t. Charlie nem hívja ki az FBI-t, és azok nem zaklatják a családodat. Akkor aztán elvihetsz bármilyen nyavalyás helyre, ahová csak akarsz!
Döbbenten bámultak rám.
- Nem is olyan rossz ötlet! - hümmögött Emmett. A csodálkozása határozottan sértett.
- Beválhat, és tényleg nem hagyhatjuk az apját védtelenül, ezt te is tudod - mondta Alice.
Mindenki Edwardra nézett.
- Túl veszedelmes! Nem akarom, hogy ez az alak akár csak száz mérföldnyi közelségbe is kerüljön Bellához!
- Hogy férkőzhetne a közelébe, amikor mi is ott vagyunk? -Emmett roppant magabiztosnak tűnt.
Alice elgondolkodott egy pillanatra.
- Nem látom, hogy támadna. Megpróbálja kivárni, amíg magára hagyjuk Bellát.
- Nem tart sokáig, amíg rájön, hogy arra hiába vár.
- Követelem, hogy vigyél haza! - Igyekeztem nagyon határozott hangot megütni.
Edward a halántékához szorította az ujját, és szorosan lehunyta a szemét.
- Kérlek! - tettem hozzá sokkal szelídebb hangon.
Edward nem nézett föl. Amikor megszólalt, a hangja elgyötörtnek tűnt.
- Ma este elmész innét, akár látja a nyomkereső, akár nem. Közlöd Charlie-val, hogy egy perccel sem bírod tovább Forksban. Találj ki valamit, hogy miért nem, mindegy, hogy mit, csak elhiggye. Ami a kezed ügyébe kerül, azt bevágod egy bőröndbe, aztán beszállsz a kocsidba. Nem érdekel, mit szól hozzá Charlie. Tizenöt perced van. Hallod, amit mondok? Tizenöt perced attól kezdve, hogy beléptél az ajtón.
A dzsip sikoltó kerekekkel körbefordult. A sebességmérő mutatója újra felfelé nyomult.
- Emmett... - jelentőségteljesen a kezemre néztem.
- Ó, sajnálom! - mondta, és eleresztett.
Néhány percig nem hallatszott más, csak a motorzúgás. Aztán Edward újra megszólalt:
- A következőképpen fogjuk csinálni. Amikor a házhoz érünk, ha a nyomkövető még nincs ott, akkor elkísérem Bellát a bejáratig. Aztán kap tizenöt percet! - Fenyegető pillantást vetett rám a visszapillantó tükörből. - Emmett, te kintről ügyelsz a házra! Alice, te a furgonra vigyázol! Én odabenn leszek, amíg Bella bent van. Amint kilép az ajtón, ti ketten elindultok haza a dzsippel, és mindent elmeséltek Carlisle-nak.
- Szó sem lehet róla! - vágott közbe Emmett. - Én veletek maradok.
- Gondold csak végig, Emmett! Nem tudom, mennyi ideig leszek távol.
- Amíg nem tudjuk, meddig tart ez az egész, én veletek maradok. Edward felsóhajtott.
- Ha a nyomkövető már ott van - folytatta komoran -, akkor továbbhajtunk!
- Biztos, hogy mi érünk oda hamarabb - nyugtatta meg Alice. Edward hitt neki. Ha volt is vele problémája, amit mondott, abban nem kételkedett.
- És mit csinálunk a dzsippel? - kérdezte Alice.
- Hazaviszed - felelte Edward kemény hangon.
- Nem, nem viszem - közölte Alice nyugodtan. Edwardból újra érthetetlen szitoközön tört ki.
- A terepjárómban nem férünk el mind a négyen - suttogtam.
Edward látszólag meg se hallotta, amit mondtam.
- Azt hiszem, hagynod kéne, hogy egyedül menjek - tettem hozzá még halkabban.
Ezt már meghallotta.
- Bella, légy szíves, most az egyszer tedd, amit mondok! - sziszegte összeszorított foggal.
- Figyelj, Charlie sem teljesen ütődött! - tiltakoztam. - Ha te nem vagy holnap a városban, gyanakodni fog.
- Nem számít. Gondoskodunk róla, hogy ne essen baja, és egyedül ez a fontos.
- Na és mi a helyzet ezzel a nyomkeresővel? Látta, hogy viselkedtél ma este. Tudni fogja, hogy bárhol vagy is, velem vagy.
Emmett megint vérig sértett ámulatával.
- Edward, hallgass rá! - unszolta a testvérét. - Azt hiszem, igaza van.
- Igen, igaza van - helyeselt Alice is.
- Nem tehetem - közölte Edward jegesen.
- Emmett is itt maradhatna - folytattam. - Láttam, hogy a nyomkereső jól megnézte magának.
- Micsoda? - fordult felém Emmett.
- Könnyebben a körmöd közé kaparintod, ha itt maradsz! - helyeselt Alice is.
Edward nem akart hinni a fülének.
- Csak nem képzelitek, hogy elengedem Bellát egyedül?
- Hát persze, hogy nem - felelte Alice. - Jasper meg én vele megyünk.
- Nem tehetem - ismételte Edward, de éreztem a hangján, hogy már megadta magát. Kezdte belátni, hogy van logika abban, amit mondtam.
Megpróbáltam meggyőző lenni.
- Maradj itt úgy egy hétig... - Arckifejezése láttán gyorsan helyesbítettem: - ...egy-két napig. Hadd lássa Charlie, hogy nem szöktettél meg, és hadd induljon el ez a James rossz nyomon! Ha már biztosra vehetjük, hogy teljesen elveszítette a nyomomat, akkor utánam jöhetsz, kerülő úton persze. Találkozunk, Jasper meg Alice pedig hazatérhetnek.
Láttam rajta, megfontolja a javaslatomat.
- És hol találkozunk?
- Phoenixben. Hol máshol?
- Nem jó. A nyomkereső hallani fogja, hogy oda készülsz! - ellenkezett türelmetlenül.
- Hát persze, és ha látja, hogy te itt maradtál, azt fogja gondolni, hogy csak félrevezetés volt az egész. Tudni fogja, hogy mi tisztában voltunk azzal, hogy kihallgat bennünket. Meg se fordul a fejében, hogy tényleg oda megyek, ahová mondtam.
- Ördögien okos! - kuncogott Emmett.
- És ha nem dől be?
- Phoenixben több millióan laknak! - tájékoztattam.
- De egy telefonkönyvet azért nem olyan nehéz találni.
- Nem otthon fogok lakni.
- Csakugyan? - kérdezte Edward élesen.
- Elég idős vagyok már hozzá, hogy saját lakásom legyen.
- Edward, mi is ott leszünk vele! - csitította Alice
- Na és te mit fog csinálni Phoenix-ben? - kérdezte Edward csípősen.
- Ki se teszem a lábam a lakásból.
- Nekem tulajdonképpen tetszik ez a dolog! - közölte Emmett. Kétségkívül az járt a fejében, hogyan fogja elkapni Jamest.
- Fogd be, Emmett!
- Figyelj, ha akkor próbáljuk meg elintézni, míg Bella is itt van, nagyobb az esélye, hogy valakinek baja esik, például Bellának, vagy neked, amikor megpróbálod megvédeni. Ha viszont egyedül vagyunk, amikor elkapjuk... - Félbehagyta a mondatot, az ajka lassú mosolyra húzódott. Tehát igazam volt...
A dzsip már csak lassan araszolt előre, mert közben beértünk a városba. Akármilyen vagányul is adtam elő magam, a karomon felállt a szőr a rémülettől. Aztán arra gondoltam, hogy Charlie egyedül van a házban, és összeszedtem minden bátorságomat.
- Bella! - suttogta Edward nagyon lágyan. Alice és Emmett kibámultak az ablakon. - Ha hagyod, hogy bármi bajod essék, bármi az égvilágon, akkor téged személyesen teszlek érte felelőssé. Érted?
- Igen! - Nagyot nyeltem. Edward Alice-hoz fordult.
-Jasper képes lesz kezelni a helyzetet?
- Bízzál benne kicsit jobban, Edward! Mindent összevéve, eddig nagyon-nagyon jól csinálta!
- És te? Te megbirkózol vele? - kérdezte Edward.
És akkor a kecses kis Alice borzalmas grimaszt vágott, kivicsorította a fogát, és a torkából olyan vad morgás tört elő, hogy rémületemben az üléshez lapultam.
Edward rámosolygott.
- De a véleményedet tartsd meg magadnak! - morogta.