New Moon (Új hold ) 5 fejezet

5. CSALÓ



- Bella, miért nem indulsz? - javasolta Mike. A szemei valahova mellém fókuszáltak, nem igazán rám nézett. Kíváncsi voltam, hogy meddig ment ez így, anélkül hogy észrevettem volna.A délután lassan telt Newtonéknál. Pillanatnyilag csak két ember dolgozott a boltban, csomagolók, ahogy a párbeszédükből ki lehetett venni. Mike az utolsó órában két fajta könnyű csomagolás előnyét és hátrányát tárgyalta meg velük. De nemsokára a komoly témákat félretették, hogy megpróbálják egymást tetézni a kalandjaikról. Ebbe annyira belemerültek, hogy Mikenak lehetősége volt, hogy elszabaduljon.
- Szívesen maradok. - mondtam. Nem volt még időm visszahúzódni a bágyadt védőpáncélom mögé, és minden furcsamód közelinek és hangosnak tűnt. Mintha valami eddig eltömítette volna a fülemet, és most az hirtelen eltűnt volna. Sikertelenül próbáltam kizárni a nevető járókelőket.
- Márpedig én azt mondom... - mondta a legtömzsibb ember a szőkés-vörös szakállal, ami nem passzolt a sötétbarna hajához - láttam grizzliket Yellowstone-ban, de semmi közük nem volt ehhez a vadállathoz!A haja fénytelen volt, és a ruhái úgy néztek ki, mintha rajta lennének már jó néhány napja. Frissen a hegyekből.
- Ez képtelenség! A fekete medvék nem nőnek akkorára! A grizzlik amiket láttál valószínűleg csak bocsok voltak!A második ember magas volt és vékony. Kemény vonásai voltak, és az arcát nap barnította.
- Komolyan, Bella! Amint ezek ketten feladják. Bezárok. - morogta Mike.
- Ha azt akarod hogy menjek...- Vállat vontam.
- Négylábon magasabb volt mint te! - ragaszkodott a véleményéhez a szakállas ember, miközben összegyűjtöttem a dolgaimat. - Akkora mint egy ház és koromfekete! Jelenteni fogom egy vadőrnek! Az embereket figyelmeztetni kellene - ez nem a hegyekben volt, hadd emlékeztesselek- hanem csak néhány mérföldre Trailhead-től!
Bőrpofa nevetett és a szemeit forgatta "hadd találjam ki - Éppen hazafele tartottál? Nem ettél rendes kaját, és a földön aludtál már vagy egy hete, ugye?"
- Hé, ööö... Mike, ugye? - szólt a szakállas ember felénk nézve...
- Viszlát hétfőn - motyogtam.
- Igen uram! - válaszolt Mike miközben elfordult tőlem.
- Mondja, voltak mostanában ilyen figyelemfelhívások - Fekete medvékről?
- Nem uram... de azért nem árt megtartani tőlük a távolságot, és az élelmet rendesen tárolni.
Látta már a Medve-biztos edényeket? csak két fontot nyom...
Az ajtók félrecsúsztak, hogy kiengedjenek az esőbe. Előre hajoltam a kabátomban, miközben a kocsihoz rohantam. A csuklyámra csapódó esőcseppek is különösen hangosnak tűntek, de hamarosan a motorzaj elnyomott minden más hangot.Nem akartam visszamenni Charlie üres házába. A múlt este különösen brutális volt, és nem éreztem késztetést hogy ismét meglátogassam a szenvedés helyét. Az után is hogy a fájdalom elmúlt eléggé hogy aludni tudjak tőle, nem volt vége. Ahogy Jessicának mondtam a mozi után, nem kétséges hogy rémálmaim lesznek.Már mindig rémálmaim voltak, minden este. Pontosabban nem rémálmaim, hanem csak egy, mindig ugyanaz. Azt hinnéd, hogy néhány hónap után immunissá válsz rá. De az álomnak mindig sikerült halálra rémítenie, és csak akkor ért véget, amikor sikoltozva felébredtem. Charlie már nem jött be a szobába, hogy megnézze jól vagyok-e, esetleg nem egy betolakodó fojtogat vagy valami hasonló - ő úgy tűnik hozzászokott.A rémálmom valószínűleg senki mást nem ijesztett volna meg. Semmi sem ugrott elő és mondta hogy "BOO!" nem voltak benne zombik, szellemek, vagy pszichopaták. Nem volt benne semmi, tényleg. Csak a mohákkal borított fákból álló végtelen labirintus, annyira csendes, hogy az szinte bántotta a dobhártyámat. Sötét volt, mint az este egy-egy felhős éjszakán, csupán arra elég fénnyel, hogy lássam, hogy nincs mit látnom. Siettem végig ezen a homályon út nélkül, mindig csak keresve, keresve, keresve. Egyre eszeveszettebbül, ahogy az idő nyúlott, próbáltam gyorsabb lenni, annak ellenére, hogy minél gyorsabb voltam annál ügyetlenebbnek éreztem magam... Aztán elérkezett egy pont az álmomban - aztán éreztem hogy jön már, de nem tudtam magam felébreszteni mielőtt megtalálna - amikor nem emlékeztem hogy mit is kerestem. Aztán rájöttem, hogy nem is keresek semmit, és semmit sem találhatok. Azt, hogy nincs más, csak ez az üres, baljós erdő, és nem rejt számomra semmit... semmit az égvilágon...
Ilyenkor szokott általában a sikoltozás elkezdődni.Nem figyeltem hogy hol vezettem - Csak jártam az üres, nedves mellékutakat, ahogy elkerültem azokat az utakat, amik hazavittek volna - mert nem volt hova mennem.Azt kívántam bárcsak megint betompulnék, de nem emlékeztem, hogy azelőtt ezt hogy értem el. A rémálom kezdett egyre jobban idegesíteni, és elérte, hogy azokra a dolgokra gondoljak, amik fájdalmat okoztak nekem. Nem akartam emlékezni az erdőre. Még amikor a képektől reszkettem, éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel, és elkezd fájni a mellkasomon tátongó lyuk pereme. Levettem az egyik kezemet a kormányról, és próbáltam vele a mellkasomat fogni, hogy egy darabban maradjon.
„Olyan lesz, mintha sosem léteztem volna.” A szavak végigsuhantak a fejemben, teljesen eltértek attól a tökéletes tisztaságtól, ahogy a hallucináció alatt hallottam őket. Csak szavak voltak, hangtalanok, mint egy nyomat a papíron. Csak szavak, de a lyukat szélesre feszítették, és beletapostam a fékbe, mert tudtam, hogy nem szabad vezetnem, amíg ez az állapot el nem múlik.Összegörnyedtem, arcomat a kormánynak nyomtam, és próbáltam a tüdőm nélkül lélegezni.Nem tudom ez mennyi ideig tartott. talán egy nap, évek múlva - ha már a fájdalom annyira enyhül, hogy már talán el tudjam viselni - vissza tudok majd emlékezni arra a néhány rövid hónapra, amik az életemben a legjobbak voltak. és ha lehetséges az hogy a fájdalom annyira enyhüljön, hogy ezt megtehessem, biztos voltam benne, hogy annyira hálás leszek azért, mint amennyire hálás voltam azokért, amiket adott nekem. Többet, mint amennyit kértem, többet, mint amennyit érdemeltem. Talán egy nap majd így fogom látni.De mi van akkor, ha ez a lyuk sosem lesz jobban? Ha a szélei sosem gyógyulnak be? Ha a sérülés végleges és visszafordíthatatlan?Szorosan összeszorítottam magamat. Mintha sosem létezett volna, gondoltam kétségbeesetten. Micsoda hülye és lehetetlen ígéret? Ellophatja a képeimet és visszakaphatja az ajándékait, de ez nem csinálna vissza mindent olyanra, mint amilyen azelőtt volt, hogy megismertem. A fizikai jelek voltak a legjelentéktelenebb részei az összefüggésnek. Megváltoztam, belülről már teljesen felismerhetetlen lettem. Még kívülről is máshogy néztem ki, az arcom beesett, és teljesen fehér, a lila karikákat kivéve amiket a rémálmok hagytak a szemem alatt. A szemeim sötétek voltak a sápadt bőrömhöz képest - ha szép lennék és távolról látnám magamat - elmehetnék vámpírnak is. De nem voltam szép, és valószínűleg inkább egy zombihoz álltam közelebb.Mintha sosem létezett volna? Ez őrültség. Ez egy olyan ígéret volt, amit sosem tudott volna betartani, egy ígéret, ami abban a pillanatban megtört, ahogy kimondták.A fejemet a kormánynak ütögettem, hogy eltereljem magam az élesebb fájdalomtól. Butának éreztem magam, amiért aggódtam azért, hogy megpróbáljam betartani az ígéretemet. Hol van értelme annak, hogy egy olyan ígérethez ragaszkodunk, amit a másik fél már meg is szegett? Kit érdekelt, ha vakmerő voltam és ostoba? Nem volt okom hogy elkerüljem a vakmerőséget, és arra sem hogy ne legyek ostoba.
Szárazon nevettem magamnak, még mindig levegőért kapkodva. Vakmerő a döntésekben - na ez egy reménytelen dolog volt...A sötét humor elterelte a figyelmemet a fájdalomról. Már könnyebben lélegeztem, és már hátra tudtam dőlni a székben. Annak ellenére, hogy hideg volt, a homlokom tele volt izzadtságcseppekkel.Próbáltam a reménytelen javaslatomra koncentrálni, hogy megóvjam magam a kínzó emlékektől. vakmerőnek lenni a döntéseknél sok kreativitást igényel - talán többet, mint ami nekem van. de azt kívántam, hogy bárcsak lenne valamilyen mód. talán jobban érezném magam, ha nem próbálnék egy megtört megállapodásba kapaszkodni minden erőmből. Ha legalább én is egy esküszegő lennék. De hogy is csalhatnék az én oldalamról, ebben a kis békés kisvárosban? Persze ezek a döntések nem voltak állandóan ártalmatlanok, de most ez volt aminek mindig is látszani akartam. Tompa volt és biztonságos.Egy hosszú pillanatig kibámultam a szélvédőn, a gondolataim lassan mozogtak - nem tudtam elérni hogy a gondolataim akármerre is haladjanak. Kikapcsoltam a motort, ami már elég szánalomra méltó hangot adott ki a miatt, hogy milyen sokáig ment üresben. és kiléptem az esőbe.A hideg eső átfolyt a hajamon és végigfolyt az arcomon, mintha könnyek lennének. Segített egy kicsit a fejemet kitisztítani. A szemembe ment víztől pislogni kezdtem, üres tekintettel bámulva az utat.Egy perc bámulás után észrevettem hol is vagyok. A Russel avenue északi részén az utca közepén. Pont Cheney háza előtt álltam - a kocsim elzárta a kocsifelhajtót - és az út túloldalán élt Markses. Tudtam, hogy el kéne mozdítanom a kocsimat, és haza kellene mennem hiba volt idáig zavartan, és legyengülten jönni, az elágazások és a döntések baljós útján. Egyébként is valaki még észrevehet, és szólhat rólam Charlie-nak. Ahogy mély lélegzetet vettem hogy elinduljak, egy felirat Markses udvarában megragadta a figyelmemet - csupán egy nagy darabkartonpapírvolt, a postaláda rúdjának nekitámasztva, rajta egy nagy fekete betűs felirat.
Néha a sors közbeszól.
Egybeesés? Vagy ennek így kellett lennie? Nem tudtam, de butaságnak tűnt arra gondolni, hogy az ütött-kopott motorok rozsdásodnak Markses-ék udvarában egy kézzel írt "ELADÓ" táblával valami magasabb célt szolgálnak, azzal hogy ott vannak, ahol lenniük kell.
Lehet hogy mégsem volt sors? Talán rengeteg mód van arra hogy vakmerő legyek, és csak most kezdtem el figyelni rájuk. Vakmerő és ostoba. Ezek voltak Charlie két kedvenc szavai a motorokra. Charlienak nem sok akció volt a munkájában, legalábbis a nagyobb városban élő kollégáihoz képest, de azért őt is kihívták balesetekhez. A hosszú, nedves földutak kanyarogtak az erdőben tele nem belátható kanyarokkal, az ilyen akciókból mindig volt. De még ha egy hatalmas faszállító jármű sodródott ki a kanyarokban, a sofőrök általában saját lábukon távoztak. A kivételt a motorosok jelentették, és Charlie rengetek áldozatot látott, legtöbbször gyerekeket, akik megcsúsztak az autópályán. Meg akarta velem ígértetni hogy mielőtt betöltöm a tizet nem ülök senki mellé motorra. Még abban a korban sem kellett kétszer sem meggondolnom hogy megígérem-e. Ki akarna itt motorozni? Ez olyan mintha egy hatvan mérföldes sebességgel fürödne valaki.Olyan sok ígéret, amit betartottam.Ekkor összeállt a kép. Ostoba és vakmerő akartam lenni, és ígéreteket szegni. Miért állnék meg egynél?Eddig gondoltam csak végig. Odamentem Marksesék ajtajához, és becsengettem.
az egyik Markses fiú nyitott ajtót, a fiatalabb, aki az elsőbe jár. Nem emlékeztem a nevére.
Neki nem okozott gondot emlékezni az én nevemre
- Bella Swan? - kérdezte meglepetten.
- Mennyit kérsz a motorért? - kérdeztem lihegve hüvelykujjammal a motorok felé mutatva a vállam fölött.
- Komolyan beszélsz? - kérdezte
- Persze.
- Nem működnek.
Türelmetlenül sóhajtottam - Ezt már tudtam a feliratról. - Mennyibe kerül?
- Ha annyira kell, csak vigyél el egyet. Anyu elérte hogy apu levigye az úthoz szóval majd szemétként össze lesz szedve.
Rábámultam a motorokra még egyszer és láttam azt hogy egy csomó szeméten és letört ágakon feküdt.
- Biztos vagy benne?
- Persze, meg akarod őt is kérdezni?
Jobb lett volna nem belekeverni felnőtteket, akik szólhatnának Charlienak.
- Nem, hiszek neked.
- Akarod hogy segítsek? - ajánlotta fel. - Nem könnyűek!
- Oké, kösz, habár csak egy kell.
- Ha akarod viheted mindkettőt - mondta a fiú - talán össze tudsz szedni néhány alkatrészt.
Követett engem az esőben, és segített mindkét nehéz motort feltenni a kocsim platójára. Valószínűleg örült hogy megszabadulhatott tőlük, mert nem panaszkodott.
"Mit fogsz velük csinálni?" kérdezte "évek óta nem működnek"
"Valahogy kitaláltam" mondtam és megvontam a vállam. A hirtelen elgondolásból meghozott döntéshez még nem volt tervem "talán elviszem őket Dowlinghoz"A fiú felhorkant "Dowling többet számol fel érte hogy megjavítsa mint amennyit megér"Nem vitatkoztam ezzel. John Dowling arról volt ismert, hogy drágán dolgozott, senki sem ment hozzá, csak ha vészhelyzet volt. Legtöbb ember inkább elkocsikázott Port Angelesig ha bírta az autója. Nekem eddig szerencsém volt - aggódtam mikor Charlie nekem ajándékozta ezt az ősrégi terepjárót, mert féltem hogy nem fogja sokáig bírni. De soha nem volt vele semmi gondom, azon kívül hogy a motor nagyon zajos volt, és hogy a maximum sebessége az 55 mérföld per óra volt. Jacob Black nagyon jó állapotban őrizte meg, mikor az apjához, Billyhez tartozott...Az ötlet úgy csapott belém mint egy villám - nem is ok nélkül, mivel vihar volt - "tudod mit? Semmi gond! Tudok valakit, aki kocsikat épít.""Oh, az jó”, sóhajtott megkönnyebbülten. Integett miközben elindultam, még mindig mosolygott. Barátságos kölyök.Már gyorsan és céltudatosan vezettem, sietve haza akartam érni, mielőtt lenne rá egy kis esély, hogy Charlie megjelenik, még akkor is hogy ha nagyon valószínűtlen hogy korán hazaesik. Gyorsan végigrohantam a háton, a telefonhoz, a kulcsok még mindig a kezemben.
"Swan főnököt kérem" mondtam mikor a helyettes jelentkezett "Bella vagyok"
"Oh, szia Bella," mondta Steve, a helyettes kedvesen "Szólok neki"
"Mi az Bella?" kérdezte Charlie ahogy felvette a kagylót
"Nem hívhatlak a munkahelyeden anélkül hogy vészhelyzet lenne?"
Egy pillanatra csendben volt "Még sosem tetted. Vészhelyzet van?"
"Nem, csak tudni akartam hogy merre kell menni Blackékhez - nem vagyok benne biztos hogy jól emlékszem az útra. Meg akarom látogatni Jacobot. Hónapok óta nem láttam." Amikor Charlie megint megszólalt, a hangja sokkal vidámabb volt "ez remek ötlet Bells. Van nálad egy toll?"Az útvonal amit mondott nagyon egyszerű volt. Megígértem hogy ebédre visszaértek, annak ellenére hogy mondta nekem hogy nem kell sietnem. La Pushnál akart velem találkozni és azt én nem akartam.Tehát egy határidővel a nyakamban vezettem ki a városból gyorsan át a vihar sötétítette utcákon, ki a városból, reménykedve hogy Jacobot egyedül találom. Billy valószínűleg megmondana ha megtudná mire készülök.Amíg vezettem, aggódtam kicsit, hogy mit fog szólni Billy ha meglát. Túlságosan örülni fog. Billy szerint minden sokkal jobban alakult mint ahogy remélni merte. Az öröme és megkönnyebbülése emlékeztetne engem arra amire ha emlékeztetnek, azt nem bírom ki. Ma még egyszer ne... könyörögtem csendben. Blackék háza ismerős volt. Egy kis faházikó keskeny ablakokkal, a tompa vörös festék egy apró istállóhoz tette hasonlóvá. Jacob feje kikukucskált az ablakon, mielőtt kiszállhattam volna a kocsiból. Semmi kétség hogy a kocsi ismerős zaja hívta fel a figyelmüket az érkezésemre. Jacob örült mikor Charlie megvette Billytől a kocsit, megkímélve Jacobot hogy ő vezesse mikor elég idős lesz hozzá. Szerettem nagyon a kocsimat, de Jacob a lassúságot hátránynak vette. A háznál félúton találkoztunk össze.
"Bella!" Izgatott vigyor ült ki az arcára, a világos fogai kontrasztban voltak a bőre színével. Még sosem láttam őt kiengedett hajjal azelőtt. Mintha két fekete szaténfüggöny lenne az arca két oldalán. Jacob szépen kifejlődött az utóbbi nyolc hónapban. Átesett azon a ponton, amikor a zsenge gyerekizmokból kemény serdülő izmok lesznek. Az erek kiemelkednek a vöröses-barnás bőréből a kezén. Az arca még mindig kedves volt ahogy emlékeztem, habár kicsit megkeményedett. az arccsontjai kicsit élesebbek lettek, az álla pedig szögletesebb lett, a gyermek állának kereksége teljesen eltűnt.
"Szia Jacob" egy ismeretlen lelkesedést éreztem a mosolyában. rájöttem hogy örültem hogy látom. Ez meglepett.Visszamosolyogtam, és valami csendben a helyére kattant, mint két megfelelő puzzle darab. El is felejtettem hogy mennyire kedveltem Jacob Black-et.Megállt tőlem néhány lábnyira, meglepetten néztem fel rá, előrehajtottam a fejemet annak ellenére hogy az eső az arcomra csepegett.
„Megint nőttél!” Mondtam elcsodálkozva.Nevetett, a mosolya hihetetlen szélesre nyílt. „6 láb 5 inch” állapította meg elégedetten.A hangja mélyebb volt, de még mindig benne volt az a hanglejtés, amire emlékeztem.
„Ez sosem fog megállni?” Ráztam meg a fejem hitetlenkedve „Hatalmas vagy!”
„De még mindig egy piszkafa” grimaszolt „gyere be, még megázol”
Ahogy előre ment, összefogta a haját nagy kezeibe, előhúzott egy hajgumit a farzsebéből és összekötötte vele a haját.
„Hé, apu” mondta ahogy lehajolt egy kicsit hogy beférjen a bejárati ajtón „nézd ki ugrott be!”
Billy a kicsi négyzet alapú szobában volt, egy könyvvel a kezében. Az ölébe tette a könyvet, majd közelebb jött hozzám a tolókocsijával mikor meglátott.
„Nézzenek oda! Jó látni téged Bella!”
Kezet fogtunk. Az én kezem elveszett a széles tenyerében.
„Mi hozott ide? Minden rendben van Charlieval?”
„Persze, teljesen. Csak meg akartam látogatni Jacobot – ősidők óta nem láttam.”
Jacob szemei felcsillantak ezekre a szavakra. Olyan szélesen mosolygott, hogy nekem belefájdult az arcom ha ránéztem.
„Maradsz ebédre?” Billy is örült nekem.
„Nem, nekem is kell valami ételt adnom Charlienak tudod.”
„Idehívom most” Ajánlotta fel Billy „mindig szívesen látjuk”
Nevetéssel próbáltam elrejteni hogy mennyire kényelmetlenül érzem ez miatt magamat. „Ne aggódj, fogtok még látni engem. Megigérem hogy leszek még annyit itt hogy már elegetek lesz belőlem.” Elvégre ha Jacob meg tudja szerelni a motort, valakitől meg is kell tanulnom hogy hogy kell használni. Billy csak ennyit szólt „oké, akkor legközelebb.”
„Tehát Bella, mit akarsz csinálni?” kérdezte Jacob.„Mindegy. Mit csináltál mielőtt idejöttem?” Furamód otthonosan éreztem magamat itt. Ismerős volt, de csak távolról. Nem volt semmi ami emlékeztetett volna a fájdalmas közelmúltra.

Jacob habozott „Éppen a kocsimon akartam dolgozni, de ha akarod csinálhatunk mást...”
„Nem, az tökéletes!” Szakítottam félbe „Szeretném látni a kocsidat”
„Oké” mondta nem túl meggyőzve „Ott van hátul a garázsban”
Ez még jobb, gondoltam. Integettem Billynek „Viszlát később”A házat a garázstól sűrű fák és bozótok választották el. A garázs nem volt más mint néhány volt fészer amiknek az elválasztófalait kiverték. Ez alatt a menedék alatt rejtőzött a kocsi. A jelet felismertem az elején.
„Milyen Vokswagen ez?” kérdeztem
„Ez egy régi Rabbit—1986, egy klasszikus”
„És hogy halad?”
„Majdnem kész” mondta vidáman. És aztán a hangja mélyebb lett „Apu betartotta az ígéretét múlt tavasszal”
„aha” mondtam.
Úgy tűnik megértette a tartózkodásomat ettől a témáról. Próbáltam nem visszaemlékezni a legutóbbi májusi szalagavatóra. Jacobot megvesztegette az apja egy kis pénzzel és kocsialkatrészekkel hogy elhozzon nekem egy üzenetet. Billy azt akarta hogy maradjak távol attól az embertől aki a legfontosabb volt nekem. A végén kiderült hogy a fáradozásai feleslegesek voltak. Most túlságosan biztonságban voltam.De pont azon gondolkodtam hogy hogy tudnám ezt megváltoztatni.
„Jacob, mennyit tudsz a motorokról?” kérdeztem. Vállat vont
„Valamennyit. A barátomnak Embrynek van egy krosszmotorja. Néha közösen dolgozunk rajta. Miért?”
„hát...” összeszorítottam az ajkaimat, ahogy arra gondoltam, hogy nem biztos hogy nem fog senkinek sem beszélni róla, de már nem volt sok választásom... „nemrég kaptam két motorbiciklit, és nem éppen a legjobb állapotban vannak. Gondoltam te talán meg tudod őket szerelni.”
„Király” Látszott rajta hogy örül a kihívásnak. Az arca sugárzott. „Megpróbálom”
Feltartottam egy ujjamat figyelmeztetésképpen „még egy dolog” magyaráztam „Charlie nem engedné sosem hogy motorozzak. Őszintén szólva agyvérzést kapna ha megtudná ezt. Szóval nem beszélhetsz erről Billynek.”
„oké, oké” Mosolygott Jacob „Megértettem”
„Ki is fizetlek” folytattam.Ez megsértette „Nem. Segíteni akarok. Nem fizethetsz.”
„hát... akkor mit szólnál egy cseréhez?” Ezt abban a pillanatban találtam ki, de elfogadhatónak tűnt. „Nekem csak egy motor kell – és kellene egy-két lecke is. Mit szólsz ehhez? Neked adom a második motort, és aztán megtaníthatsz engem motorozni.”
„Szuper!” mondta vigyorogva.
„Várj egy picit – már nem vagy kiskorú ugye? Mikor van a szülinapod?”
- Lemaradtál róla - csúfolódott, összeszűkített szemmel. - Tizenhat vagyok.
- Nem mintha a korod azelőtt megállt volna. - motyogtam - Bocs a szülinap miatt.
- Semmi gond. Én is lemaradtam a tiedéről. Mennyi is vagy? Negyven?
Szipogtam – Majdnem.
- Majd csinálni kell egy bulit, hogy behozzuk.
- Olyan mintha egy randi lenne.
A szemei felcsillantak erre a szóra.Le kellet kicsit törnöm a lelkesedését mielőtt félreért – csak régen éreztem magam ilyen felszabadultan és boldognak. Az hogy milyen ritkán éreztem ezt nehézzé tette ennek az érzésnek a kezelését.
- Talán ha befejeztük a motorokat – lehetne ez az ajándékunk magunknak.- tettem hozzá
- Rendben. Mikor hozod őket? Beleharaptam az ajkamba, elszégyelltem magamat. - Itt vannak a kocsim platóján.- ismertem be.

- Nagyszerű. - Úgy tűnik tényleg annak találta.
- Meglátja Billy ha idehozzuk?
Rám kacsintott - Majd sunnyogunk.
Keletről közelítettünk, fától fáig haladva, ha az ablak látóterébe értünk, mintha csak mászkálnánk. Jacob simán kiszedte a motorokat, egyenként a bozótosba vezetve őket, ahol rejtőztem. Olyan könnyűnek tűnt neki – emlékszem hogy a sokkal nehezebbek voltak azelőtt.
- Nem is annyira rosszak ezek. - Jacob megállapította miközben a fák menedékében toltuk a motorokat. - Ez például elég sokat is érhet ha végeztem vele – ez egy régi Harley Sprint.
- Akkor az a tiéd.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen.
- Bár ezekre majd kell egy kis pénzt is áldozni - mondta, végigsimítva a fekete fémet. - Először is alkatrészekre kell kicsit összeszednünk.
- Nem mi. - elleneztem - Ha ingyen csinálod, akkor én fizetek az alkatrészekért.
- Nem tudom… - motyogott
- Van egy kis pénzem félretéve. A fősulira tudod. Nem volt elég hogy akárhova menjek, és egyébként sem akartam Forksot itt hagyni. Mi változna, ha elszednék egy kicsit belőle?
Jacob csak bólintott. Neki ez teljesen megfelelt. Ahogy visszaosontunk az összedobott garázsba, örültem a szerencsémnek. Csak egy tizenéves fiú egyezne ebbe bele. Becsapni a szüleinket azzal hogy veszélyes jártműveket szerelünk abból a pénzből amit főiskolára tettem félre. Jacobnak semmi baja nem volt ezzel. Az Istenek ajándéka volt.

New Moon (Új hold ) 4 fejezet

4. ÉBREDÉS


Az idő múlik. Még ha lehetetlennek tűnik is. Még ha a másodpercmutató minden egyes kattanása fájdalommal teli,akárcsak a seb alatt lüktető vér. Egyenetlenül telik el, furán tántorogva és vontatott nyugalommal, de múlik. Még számomra is.Charlie az asztalra ejtette öklét.
- Ennyi volt Bella! Hazaküldelek!
Felnéztem müzlimből, melyet inkább csak bámultam, mint ettem,és sokkolva bámultam Charliera. Való igaz, nem figyeltem oda a beszélgetésre -még az sem tűnt fel, hogy beszélgetünk - így nem voltam biztos benne mit is ért ez alatt.
- Itthon vagyok - motyogtam zavartan.
- Reneehez küldelek, Jacksonvillebe - magyarázta. Charlie bosszúsan figyelte amint felfogom szavai értelmét.
- Mit tettem? - Úgy éreztem arcom összegyűrődik. Annyira igazságtalan volt. Viselkedésem messze nem érdemelt szemrehányást az elmúlt 4 hónapban. Az első hetet követően - melyet egyikünk sem hozott fel soha - nem hagytam ki egyetlen tanítási- vagy munkanapot sem.
Osztályzataim kitűnőek voltak. Mindig időben otthon voltam - soha nem mentem sehova
így nem is maradhattam ki otthonról. Csak nagyon ritkán gyengültem el. Charlie haragosan vonta össze szemöldökét.
- Nem tettél semmit. Ez a probléma. Soha nem csinálsz semmit.
- Azt akarod, hogy bajba kerüljek? - ámultam el, szemöldökeim zavartan
találkoztak középen. Sikerült végre odafigyelnem. Nem volt könnyű.Az utóbbi időben hozzászoktam, hogy kizárjam a külvilágot, füleim mintha bezárultak volna.
- Még az is jobb lenne, mint ez a ... ez az állandó búslakodás.
Ez fájt egy picit. Nagyon óvatos voltam, kerültem a gyász minden formáját,
a búskomorságot is beleértve.
- Nem is búslakodom!
- Rossz szóhasználat volt. - ismerte be kelletlenül.
- Még a búslakodás is jobb lenne - akkor legalább csinálnál valamit! Egyszerűen...élettelen vagy Bella!Azt hiszem ez az a szó amit kerestem.
Ez telitalálat volt. Sóhajtva próbáltam egy kis életet vinni válaszomba.
- Sajnálom apa - bocsánatkérésem kissé laposnak hangzott, még számomra is.
Azt hittem sikerült becsapnom. Megkímélni Charliet ettől az egész szenvedéstől,
ez volt erőfeszítéseim lényege. Mennyire lehangoló, hogy ennyi fáradozás hiába való volt.
- Nem akarom, hogy bocsánatot kérj.Sóhajtottam.
- Akkor mondd el mit akarsz, mit tegyek?!
- Bella - habozott, alaposan mérlegelte, milyen lesz a reakcióm arra amit mondani készül.
- Édesem, nem te vagy az első aki keresztül megy ezen, ugye tudod?
- Tisztában vagyok vele - az ezzel járó fintorom esetlen volt és észrevehetetlen.
- Nézd drágám. Úgy érzem, hogy ... hogy segítségre van szükséged.
- Segítségre?
Újra a szavakat kereste.
- Amikor édesanyád elhagyott - kezdte borúsan - és téged is magával vitt... - mély lélegzetet vett- Nos, azok igazán rossz idők voltak.
- Tudom apa.
- De képes voltam kezelni - bökte ki. - Édesem, te nem tudod ezt kezelni. Vártam és reménykedtem, hogy jobb lesz majd.
Áthatóan nézett, én pedig gyorsan lehajtottam a fejem.
- Azt hiszem mindketten tudjuk, hogy nem lesz jobb.
- Jól vagyok.
Figyelmen kívül hagyta amit mondtam.
- Esetleg, nos, talán ha beszélnél erről valakivel. Egy szakemberrel.
- Dilidokihoz akarsz küldeni? - hangom élesen csengett, miután felfogtam hova akar kilyukadni.
- Talán az segítene.
- Talán nem segítene fikarcnyit sem!
Nem sokat tudtam a pszichoanalízisről, de biztos voltam benne, hogy nem működik a dolog,
hacsak a páciens nem teljesen őszinte. Persze el mondhatnám az igazat - már ha hátralévő életem egy gumiszobában kívánnám tölteni.Csökönyös viselkedésem hatására újabb támadásba kezdett.
- Ez már meghaladja képességeim Bella. Talán az anyád...
- Nézd - mondtam színtelen hangon - elmegyek valahova ma este, ha ezt akarod.
Elhívom Jessicát vagy Angelát.
- Nem ez az amit akarok - ellenkezett frusztráltan - Nem hiszem, hogy képes lennék
végignézni, hogy még ennél is keményebben próbálkozol. Még sosem láttam senkit aki ennyire keményen próbálkozna. Fáj, hogy ezt kell látnom.
Keménynek mutattam magam, az asztal néztem.
- Nem értelek apa. Először azért vagy mérges, mert nem csinálok semmit,
aztán meg nem akarod, hogy kiruccanjak.
- Azt szeretném hogy boldog légy - nem, még annyit sem kérek. Azt kívánom bárcsak ne lennél ennyire nyomorult. Szerintem jobb esélyed lennének Forkson kívül.
Felpattanó szemeimbe hosszú idő óta először költözött egy szikrányi érzelem.
- Nem megyek - közöltem
- Miért nem?
- Ez az utolsó évem az iskolában, csak megnehezítené a dolgokat.
- Jó tanuló vagy, majd megbirkózol vele.
- Nem akarok anya és Phil nyakán lógni.
- Anyád magánkívül lenne az örömtől ha hazamennél.
- Florida túl meleg
Öklei újra az asztalra tette
- Minketten tudjuk mi folyik itt valójában Bella, és ez nem tesz jót neked.
Mély lélegzetet vett.
- Már hónapok teltek el. Se telefon, se levél, semmilyen életjel. Nem várhatsz rá örökké.Rábámultam. A forróság kissé, de csak éppenhogy elérte arcomat. Már hosszú idő telt el azóta, hogy bármiféle érzelemtől pirultam el. Ez a téma tiltó listára került, erre ő kínosan ügyelt is.
- Nem várok semmire. Nem számítok semmire. - mondtam vontatottan.
- Bella... - Kezdte Charlie tompán.
- Mennem kell az iskolába - vágtam közbe, majd felálltam és felkaptam érintetlen reggelim.
Tányérom a mosogatóba tettem, de nem mostam el. Nem lettem volna képes még egy beszélgetést elviselni.
- Elhívom Jessicát - kiáltottam hátra vállam fölött mialatt felvettem a hátizsákom, de nem néztem rá.- Lehet, hogy nem érek haza vacsorára. Port Angelesbe megyünk és megnézünk egy filmet. Az ajtón kívül voltam, még mielőtt válaszolhatott volna. Charlietól való menekülésemnek köszönhetően elsőként értem a parkolóba. Ennek az volt a jó oldala, hogy igazán jó parkolóhelyre tettem szert. A rossz oldala pedig az volt, hogy most szabadidővel rendelkeztem, azt pedig megszállottan kerültem, bármi áron.Gyorsan, mielőtt elgondolkodhattam volna Charlie vádaskodásain, kikaptam a számtan könyvemet. Kinyitottam annál a fejezetnél, amelyet aznap veszünk majd, és próbáltam megérteni. Matekot olvasni még annál is rosszabb volt mint hallgatni, de már kezdtem jobb lenni. Az utóbbi pár hónapban tízszer több időt töltöttem számtan tanulással, mint valaha. Ennek eredményeképpen képes voltam osztályzatom ötös szinten tartani. Mr Warner úgy gondolta fejlődésemegyértelműen kiváló tanítási módszerének eredménye. És ha ez őt boldoggá tette,
én nem kívántam összetörni ábrándjait. Kényszerítettem magam hogy kitartsak addig, amíg meg nem telik a parkoló, aminek az lett a vége, hogy igyekeznem kellet irodalomra. Az Állatfarmot vettük, egy könnyedebb tananyagot. Nem bántam, hogy kommunizmust veszünk, kifejezett felüdülés volt ahhoz a romantika dömpinghez képest, melyet a tanterv nagy része magába foglalt. Elfoglaltam a helyem hálát adva Mr Berty figyelemelterelő előadásáért. Az idő könnyedén telt amíg iskolában voltam. A csengő mindig olyan hamar szólalt meg. Nekikezdtem visszapakolni a táskám.
- Bella?
Felismertem Mike hangját, és tudtam, hogy mik lesznek következő szavai még mielőtt kimondta volna őket.
- Dolgozol holnap?
Felnéztem. Aggódó arckifejezéssel dőlt neki a folyosó falának.Minden pénteken ugyanazt a kérdést tette fel. Mit sem számított, hogy soha nem vettem ki szabadnapot, még betegség miatt sem. Nos egyetlen kivétellel, hónapokkal ezelőtt.De nem volt rá oka, hogy ilyen nyugtalanul nézzen rám. Minta dolgozó volt.
- Holnap szombat, ugye? - mondtam. Észrevettem mennyire igaza volt Charlienak hangom
élettelenségét illetően.
- Igen. - helyeselt. - Spanyolon találkozunk. Intett mielőtt hátat fordított. Már nem fáradt azzal, hogy elkísérjen az órákra. Zordan cammogtam el számtanra. Ezen az órán ültem Jessica mellett. Már hetek, vagy inkább hónapok óta nem is köszönt nekem amikor összefutottunk a folyosón. Tudtam, hogy sértődöttsége antiszociális viselkedésemnek köszönhető.Nem lesz könnyű újra szóba állni vele - hát még szívességet kérni tőle. Alaposan számításba vettem lehetőségeim ahogy az időt húzva a terem előtt tébláboltam. Eszem ágában sem volt szociális tevékenységet közlő beszámoló nélkül Charlie elé állni.Tudtam, hogy képtelen lennék hazudni, még ha egy Port Angelesbe történő magányos utazás gondolata - biztosra véve, hogy furgonom sebességmérője a valósat mutatja, arra az esetre ha ellenőrizne -felettébb csábító is volt. Jessica édesanyja volt a legnagyobb hírharang a városban, és Charlie
inkább előbb mint utóbb futna össze Mrs Stanleyvel. És ha ez megtörténik tutira szóbahozza neki a kiruccanást. Füllentés kizárva. Sóhajtva nyitottam ki az ajtót. Mr Varner sötét pillantással üdvözölt, már elkezdte az órát. A helyemre siettem. Jessica nem nézett fel ahogy mellé ültem. Örültem, hogy 50 perc felkészülési idő jutott nekem. Ez az óra még az irodalomnál is gyorsabban múlt el. Ez kis részben annak volt köszönhető, hogy reggel jó kislány módjára előtanulmányoztam a furgonban, de túlnyomó részt mégis az nyomott a latba, hogy az idő mindig felgyorsult amikor kellemetlen dolgot kellett elintéznem. Grimaszolva nyugtáztam, hogy Mr Varner öt perccel korábban fejezte be az órát. Úgy mosolygott, mintha szívességet tett volna.
- Jess? - Orrom ráncosra gyűrődött az alázattól, várva, hogy felém forduljon.Megfordult, hogy szembenézzen velem, szemei hitetlenkedve meredtek rám.
- Hozzám beszélsz, Bella?
- Hát persze - tágultak ki szemeim ártatlanságot sugallva.
- Mi van? Segítség kell számtanban? - hangja keserű volt.
- Nem - ráztam meg a fejem - Igazából azt akartam kérdezni, hogy esetleg ...lenne-e kedved velem moziba menni ma este? Már igazán rám férne egy csajos este.
A szavak kissé suták voltak, akárcsak egy határozatlanul húzott vonal, ő pedig gyanút fogott.
- Miért engem kérsz meg? - kérdezte továbbra is barátságtalanul.
- Te vagy az első aki eszembe jut egy csajos kiruccanásra. - Elmosolyodtam, és reménykedtem, hogy ez zseniálisan sikerült. Ha úgy vesszük ez igaz is volt. Legalábbis ő volt az első aki eszembe jutott, mikor ki akartam térni Charlie elől. Ez ugyanazt jelentette. Kissé megnyugodott.
- Hát, nem is tudom.
- Más dolgod van?
- Nincs... azt hiszem elmehetünk. Mit szeretnél megnézni?
- Nem igazán tudom mit adnak mostanában - bizonytalanodtam el. Ez volt a necces rész. Próbáltam valamit előkaparni agyam mélyéről - nem hallottam-e mostanában, hogy emlegetnek egy filmet? Vagy láttam-e egy filmes posztert?
- Mit szólnál ahhoz, amelyikben az az elnöknő van?
Furán nézett rám. - Bella azt már örökre száműzték a műsorról.
- Ó, van esetleg valami amit szeretnél megnézni?
Jessica pezsgő természete kezdett előtörni, amint hangosan gondolkodott.
- Hát, ott van az az új romatikus vígjáték, amit nagyon dicsérnek. Az nem lenne rossz. És ott van amit apa nemrég látott - a Zsákutcát - ami tetszett neki.
Ráharaptam az ígéretes címre: - És az miről szól?
- Zombikról vagy valami ilyesmi. Azt mondta ez volt a legijesztőbb film amit az utóbbi években látott.
- Ez kitűnően hangzik - Inkább birkózom meg zombikkal mint nézzek romantikát.
- Ok - meglepettnek tűnt a válaszomra. Próbáltam visszaemlékezni, hogy szerettem-e valaha az ijesztő filmeketde nem voltam biztos benne.
- Szeretnéd, hogy suli után érted menjek? - kérdezte
- Persze.
Jessica sután mosolygott rám mielőtt elment. Válasz mosolyom elkésett, de gondolom még látta.A nap hátralévő része gyorsan telt el, gondolataim az aznap estére koncentráltak.
Tapasztalatból tudtam, hogy amint Jessica elkezd beszélni, elég lesz tőlem pár alkalmas időben elhangzó motyogó válasz. Csupán minimális közbeszólás lesz szükséges. A vastag homály, amely elborította napjaim néha összezavart. Meglepődtem, amikor a szobámban találtam magam,nem emlékezve az útra a suliból hazafelé, vagy arra hogy kinyitottam volna a bejárati ajtót. De ez nem számított. Az idő elvesztése volt a legjobb amit az élettől kívánhattam. Nem viaskodtam a homállyal, amikor a szekrényembe néztem. Egyes helyeken még intenzívebb volt a zsibbadtság, mint máshol. Alig érzékeltem mit is nézek, amikor kinyitottam az ajtót,feltárva ezzel azt a baloldali szeméthalmazt, mely a sosem hordott ruháim alatt pihent. Szemeim nem tévedtek a fekete szemeteszsákra, amely legutóbbi születésnapom ajándékait tartalmazta, még csak nem is látták a rádió formáját amely kirajzolódott az anyag oldalán, nem gondoltam azokra a sebekre, melyeket akkor szereztem amikor körmeimmel
végre sikerült kifeszítenem a műszerfalból. Felkaptam régi táskámat az akasztóról, amelyet alig használtam, aztán bevágtam az ajtót.Aztán egy dudát hallottam meg. Gyorsan átraktam a pénztárcámat a hátizsákomból a táskába. Rohantam, mintha a száguldás felgyorsítaná az esti eseményeket. Megnéztem magam az előszoba tükörben mielőtt kinyitottam az ajtót, arcomra óvatosan mosolyt erőltetve melyet egész este megpróbálok majd ott tartani.
- Kösz, hogy eljössz velem. - mondtam Jessnek amint bemásztam az utasülés ajtaján, hangom tudatosan hálával töltve meg. Már sok idő telt el azóta, hogy igazán végiggondoltam mit is mondjak másoknak, az egyetlen kivétel Charlie volt persze. Jess nehezebb eset volt. Nem voltam biztos benne, mit lenne helyes megjátszani.
- Nincs mit. Szóval, honnan ez a késztetés? - tűnődött Jess míg az utcán hajtott.
- Késztetés? Mire?
- Miért döntöttél hirtelen úgy, hogy ... kiruccansz? - Úgy hangzott mintha, a kérdést félúton megváltoztatta volna.Megvontam a vállam - Szükségem volt egy kis változatosságra.
Aztán felismertem a rádióban játszott számot, és gyorsan az állomás kereső után nyúltam.
- Nem bánod? - kérdeztem
- Nem, csak nyugodtan.
Addig keresgéltem az állomások között, amíg olyat nem találtam, amely ártalmatlannak tűnt.
Figyeltem Jess reakcióját, amíg a zene betöltötte az autót.
Rám sandított. - Mióta hallgatsz te RAP-et?
- Nem tudom - mondtam - egy ideje.
- Szereted? - kérdezte kétkedőn?
- Persze.
Sokkal nehezebb lesz fenntartani a kapcsolatot Jessicával, ha már azon is fáradoznom kell,
hogy kikapcsoljam fejemből a zenét. Bólogattam a fejemmel, remélve, hogy eltalálom az ütemet.
- Oké... - bámult ki tágult szemekkel a szélvédőn.
- Szóval mi e helyzet veled és Mike-kal mostanság? - kérdeztem gyorsan.
- Többet látod, mint én.
A kérdés nem tette oly beszédessé, mint reméltem.
- Nehéz munka közben beszélgetni - motyogtam, majd újabb próbát tettem - Randiztál mostanában valakivel?
- Nem igazán. Néha Connerrel megyek el valahova. Erickel is voltam egyszer két héttel ezelőtt. Körbeforgatta szemeit, úgy éreztem hosszú történet van kialakulóban. Rácsaptam a lehetőségre.
- Eric Yorkie? Ki hívott el kit?
Sóhajtva kelt életre.
- Ő, természtesen. Fogalmam sem volt, hogy mondhatnék kedvesen nemet.
- Hova vitt el? - követelőztem, tudván, hogy közbeavatkozásom kíváncsiságként fogja fel.
- Mesélj róla!
Belekezdett a történetbe, én pedig kényelmesen dőltem hátra az ülésben.
Figyelmesen hallgattam, szimpatizálva dünnyögve és sokkoltan levegő után kapva a megfelelő részeknél. Miután befejezte az Eric-féle történetet, bármiféle rávezetés nélkül kezdett bele a Conner-féle összehasonlításba. A film korán kezdődött, így Jessica úgy vélte először nézzük meg a filmet és csak azután együnk valamit. Boldogan birkóztam meg bármivel, amivel csak akart, hisz teljesült amire vágytam, sikerült lekoptatnom Charliet.
Az előzetesek alatt folyamatosan beszéltettem Jesst, így könnyedén figyelmen kívül hagyhattam őket. De a film kezdetekor aggódni kezdtem. Egy fiatal pár sétált kéz a kézben a tengerparton, megjátszott érzelgősséggel ecsetelve kölcsönös vonzalmukat. Ellenálltam a kísértésnek, hogy befogjam a fülem,és dúdolásba kezdtem. Nem készültem romantikára.
- Azt hittem a zombis filmre jövünk - sziszegtem oda Jessicának.
- Ez a zombis film.
- Akkor miért nem falnak fel senkit? - kérdeztem kétségbeesetten. Kitágult szemekkel nézett rám, amelyek szinte már figyelmeztetőek voltak.
- Biztos jön majd az a rész is - suttogta.
- Kimegyek popcornért. Kérsz te is?
- Nem, kösz. Valaki pisszegett mögöttünk.
Eltöltöttem egy kis időt a kiszolgáló pultnál míg az órát figyeltem, azt latolgatva vajon mennyi időt vehet igénybe egy 90 perces film romantikus bevezetése. Úgy döntöttem 10 perc több mint elég,de a biztonság kedvéért megálltam a bejárati ajtónál. Kétségbeesett sikoltozások hallatszottak a hangszórókból,így már tudtam elég időt vártam.
- Kihagytál mindent. - Motyogta Jess, amint visszaültem a helyemre. - Már majdnem mindenki zombi.
- Hosszú volt a sor. - Odakínáltam neki a popcornt, amiből vett egy marékkal.
A film hátralévő része hátborzongató zombi támadásokkal és végtelen, a néhány túlélő általi sikoltozásokkal volt tele,akiknek száma aktívan csökkent. Úgy gondoltam ebben semmi sem fog megzavarni.De kényelmetlenül éreztem magam, először nem is tudtam miért.
Egészen a végéig - amikor egy elgyötört zombi csoszogott az utolsó visító túlélő felé - fogalmam sem volt mi a probléma. A kép folyamatosan váltott oda-vissza a rémült hősnő és az üldöző halott, érzéketlen arca között, miközben csökkent a kettejük közti távolság.
Felismertem mire emlékeztet ez a legjobbanFelálltam.
- Hova mész? Már csak két perc van hátra. - sziszegte Jessica
- Kell valami innivaló. - motyogtam, és a kijárat felé igyekeztem.
Leülltem a mozi előtti padra és nagyon erősen próbáltam nem gondolni az iróniára. Mégis csak ironikus volt, mindent figyelembe véve zombiként végzem. Erre nem számítottam. Nem mintha nem álmodoztam már volna arról, hogy mítikus szörnnyé váljak -de hát mégsem egy groteszk animált hullává. Megráztam fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat, kissé pánikoltam. Képtelen voltam arra gondolni,amire valaha vágytam.Lehangoló volt arra gondolni, hogy többé már nem vagyok hősnő, hogy a történetem véget ért. Jessica kijött a bejáraton és hezitált, valószínűleg azon mélázott merre is kéne keresnie engem.
Megkönnyebbültnek tűnt, amikor meglátott, de csak egy pillanatra. Aztán már ingerültnek tűnt.
- Túl ijesztő volt a film? - csodálkozott
- Igen - értettem egyet - azt hiszem gyáva vagyok.
- Ez mókás - nézett rosszallóan. - nem gondoltam volna, hogy megijedtél, én végig sikoltoztam, de téged egyszer sem hallottalak felsikoltani. Így fogalmam sem volt miért jöttél ki. Megvontam a vállam - Csak megijedtem. Ellazult kissé.
- Ez volt a legijesztőbb film, amit valaha láttam. Lefogadom, hogy éjjel rémálmaink lesznek.
- Semmi kétség - mondtam, próbálva normális hangnemben válaszolva. Rémálmaim elkerülhetetlenek lesznek, de nem zombikról fognak szólni. Szemei az arcomra villantak majd gyorsan elnézett. Úgy tűnik, nem voltam sikeres a normális hangnemmel.
- Hol szeretnél enni? - kérdezte Jess
- Nekem mindegy
- Ok
Jess a férfi főszereplőről kezdett beszélni, ahogy sétáltunk. Bólintottam amikor annak fantasztikusságáról beszélt, nem emlékezve egyetlen nem-zombi férfira sem. Nem is figyeltem arra, hova vezet Jessica. Alig érzékeltem hogy besötétedett, és csendesebb lett az utca. Több időbe telt, mire felfogtam, miért lett nagyobb a csend. Jessica nem beszélt tovább.
Bocsánatkérően néztem rá, remélve, hogy nem bántottam meg az érzéseit. Jessica nem nézett rám. Merev arckifejezéssel,gyorsan ment előre. Ahogy megfigyeltem őt, szemei gyorsan tekintgettek jobbra majd vissza az útra. Először néztem körbe. Egy keskeny, kivilágítatlan járdaszakaszon voltunk. Az utcára nyíló kis üzletek zártak voltak, kirakataik sötétek.
Félháztömbnyire a fények újra égtek, messzebb pedig már láttam a McDonald's aranyíveit,
ahova tartottunk. Az utca túloldalán az egyik üzlet nyitva volt. A kirakat üvegeket belülről fedték be,előttük neon reklámok világítottak különféle söröket hirdetve.
A legnagyobb fényjelzés ragyogó zölden világítva, a bár neve volt - Egy szemű Pete.
Elgondolkodtam azon, hogy vajon bent kalózos-e a díszlet, amit kintről nem láthattunk.
A fém ajtó tárva nyitva állt, hallvány fény volt bent, emberek sokaságának dünnyögése és
jégkockák poharakhoz ütköző hangja hatolt át az utcán. Az ajtó melleti falnak négy férfi támaszkodott. Visszanéztem Jessicára. Szemeit az úton tartotta, lépteit szaporázta. Nem tűnt ijedtnek - inkább óvatosnak, próbálva nem magára hívni a figyelmet. Gondolkodás nélkül álltam meg, egy fajta erős déjr vuval tekintve a négy férfira. Ez egy másik utca volt, egy másik este, de a kép annyira hasonló volt. Az egyikük ráadásul alacsony és sötéthajú volt. Amikor megálltam és feléjük fordultam,ő kíváncsian nézett fel rám. Bénultan néztem vissza rá, ahogy a járdán álltam.
- Bella? - suttogta Jess - Mit művelsz?
Bizonytalanul ráztam meg a fejem.
- Azt hiszem ismerem őket... - motyogtam.
Mit műveltem? Olyan gyorsan kellett volna ettől az emléktől menekülnöm ahogy csak lehetséges,kizárva annak a négy beszélgető férfinak az emlékét, azzal a zsibbadással védelmezve magam, amely nélkül működésképtelen vagyok. Miért léptem kábultan az útra?
Túlságosan nagy volt az egybeesés, Port Angelesben Jessicával, egy sötét utcán. Szemeim az alacsony fickón nyugtattam, összevetve azzal az emberrel az emlékeimből aki majd egy éve
fenyegetett meg azon a bizonyos éjszakán. Eltűnődtem lehetséges-e hogy felismerjem azt az embert,ha valóban ő az. Annak a bizonyos estének, ez a bizonyos része homályos volt. Testem jobban emlékezett mint az elmém: a lábaimban húzódó feszültség hogy azon morfondírozom,
fussak-e vagy a helyemen maradjak, torkom szárassága ahogy megfelelő kiáltást igyekszem kipréselni magamból,ujjperceim összehúzódása ahogy ökölbe szorítottam a kezem, a tarkómon végigfutó hideg, ahogy a sötét hajú férfi cicámnak szólított...Ennek a fenyegetettségnek amit ez a négy férfi sugallt, egyáltalán nem hasonlított ahhoz az éjszakához. Ismeretlenek voltak, és sötét volt, és többen voltak mint mi - de semmi más.
Ez azonban elég volt ahhoz, hogy Jessica ijedt hangon szóljon utánam.
- Bella, gyere már!
Nem figyeltem rá, lassan lépkedtem előre egyáltalán nem gondolva arra, hogy meg kéne állnom. Nem értettem miért, de az a kétes fenyegetés amelyet ezek a férfiak sugároztak,
feléjük vonzott. Értelmetlen késztetés volt, de már oly rég nem éreztem semmilyen késztetést... így engedelmeskedtem. Ismeretlen erő áradt szét ereimben. Ráismertem az adrenalinra - amit szervezetem már régóta nélkülözött -ami dübörögve erősítette pulzosomat és hevesen küzdött az érzéketlenség ellen. Fura érzés volt, minek az adrenalin, amikor nincs bennem félelem? Olyan volt mintha a legutóbbi hasonló alkalom visszhangja lett volna, amikorhasonló helyzetben voltam, egy port angelesi sötét utcán, idegenekkel körülvéve.
Nem láttam félelem okát. Már semmi olyat sem tudtam elképzelni, amiért érdemes lenne félni,legalábbis nem fizikai értelemben. Ez is az egyik előnye annak, ha mindent elveszítesz.
Már félúton jártam, amikor Jess utánam jött és elkapta a karom.
- Bella! Nem mehetsz egy bárba! - sziszegte
- Nem megyek be - mondtam szórakozottan, kezét lerázva magamról - Csak meg akarok nézni valamit... - Megőrültél? - suttogta. - Öngyilkos akarsz lenni?
A kérdés felkeltette a figyelmem, szemeimmel rámeredtem.

- Nem, dehogy is. - hangom védekezőnek hatott, de igaz volt. Nem akartam öngyilkos lenni.
Még a kezdetkor sem, amikor a halál megváltás lett volna, még akkor sem gondolkodtam el rajta. Túl sokkal tartoztam Charlienak. Túl sok felelősséget éreztem Renee-ért. Gondolnom kellett rájuk. És ígéretet tettem, hogy semmi meggondolatlanságot vagy hülyeséget nem teszek. Ezeknek az indokoknak hála, még mindig lélegeztem.
Emlékezve arra az ígéretre, belém mart a bűntudat, de amivel most készültem szembenézni nem is igazán számított. Ez nem olyan volt, mintha pengét tennék a csuklómra. Jess szemei kikerekedtek, álla leesett. Kérdése az öngyilkosságról pusztán költői volt, túl későn vettem észre.
- Menj, egyél valamit. - Bátorítottam, a gyors étkezde felé intve. Nem tetszett, ahogy rám nézett. - Egy percen belül csatlakozom én is.
Visszafordultam tőle a férfiak felé, akik most derült kíváncsisággal néztek minket.
- BELLA, EZT MOST AZONNAL HAGYD ABBA!
Az izmaim megmerevedtek, mozdulatlanul álltam. Merthogy most nem Jessica hangja utasított rendre. Ez egy dühös hang volt,egy ismerős hang, egy gyönyörű hang - haragja ellenére lágy mint a bársony.Az Ő hangja volt - különösen óvatos voltam, hogy ne gondoljak a nevére - és döbbentem vettem észre, hogy ez a hang nem döntött le a lábamról a járdára,
hogy összegörnyedve küzdjek meg a veszteséggel. De nem volt fájdalom, egy fikarcnyi sem.
Abban a pillanatban, hogy meghallottam hangját, minden kitisztult. Mintha a fejem hirtelen egy medence sötét vizéből bukkant volna elő. Mindent jobban érzékeltem - a látványt, a hangokat, a hűvös levegő érintését, amely élesen fújta arcom, és eddig észre sem vettem,
a szagokat, melyek a nyitott bár ajtón át özönlöttek ki. Sokkolva néztem körül.
- MENJ VISSZA JESSICÁHOZ. - Utasított a kedves hang, továbbra is mérgesen.
- MEGÍGÉRTED - SEMMI HÜLYESÉG!Egyedül voltam. Jessica pár méterre állt tőlem, ijedt szemekkel bámult rám.A fal mellett álldogáló idegenek értetlenül néztek, azon gondolkodva mit is csinálhatok, mozdulatlanul állva ott az utca közepén. Megráztam a fejem, próbáltam megérteni. Tudtam, hogy nincs ott, és mégis annyira közelinek tűnt, először közel amióta... amióta vége lett. A harag a hangjában törődő volt, ugyanaz a düh ami oly ismerős volt - olyan amiről már azt sem tudtam, milyen érzés meghallani.
- TARTSD BE AZ ÍGÉRETED! A hang távolodni látszott, mint mikor egy rádión tekerik a hangerőt. Kezdtem azt hinni, hogy hallucinálok. Semmi kétség, az ismerős helyzet deja vu érzése váltotta ki belőlem. Gyorsan számba vettem a lehetőségeket. Első lehetőség: megőrültem. Ez a kézenfekvő diagnózis olyanokra, akik hangokat hallanak a fejükben. Valószínű. Második lehetőség: a tudatalattim megadta nekem azt amire úgy gondolta, hogy vágyom. Egy kívánságteljesítés - pillanatnyi megváltás attól a helytelen fájdalomtól,amelyet az váltott ki, hogy talán nem is érdekli élek-e vagy halok. Bemutatva azt, hogy mit mondana, ha A) itt lenne és B) ha bármilyen módon is foglalkozna azzal, hogy mi történik velem. Lehetséges.Nem láttam nyomát harmadik lehetőségnek, így reménykedtem, hogy a második az igazi,és ez csupán tudatalattim ámokfutása volt, nem pedig olyan valami amiért közvetlen beutaló járna egy kórházba. Annak ellenére, hogy reakcióm aligha volt normálisnak nevezhető - hálás voltam. Hallani a hangját, olyan valami volt, amitől féltem hogy örökre elveszítem, így aztán elsöprő hála tört rám, hogy tudatalattim jobban kitartott mellette, mint a tudatos részem. De nem volt szabad gondolnom rá. Ezzel kapcsolatban nagyon határozott voltam. Hát persze, hogy meginogtam néha, hisz csupán ember vagyok. De már egyre jobban kezeltem a dolgot,így most már a fájdalom néha napokra is elkerült. Ennek kockázati velejárója a soha nem szűnő zsibbadtság volt. A semmi és a fájdalom közül, én a semmit választottam. Most vártam, hogy feltűnjön a fájdalom. Nem voltam zsibbadt, érzékeim - hosszú hónapok ködössége ellenére - szokatlanul élesek voltak, de a megszokott fájdalom nem tűnt fel. Az egyetlen fájó pont a csalódottság volt, melyet hangja távolodása okozott.
De volt más lehetőségem is.A bölcs dolog részemről az lett volna, ha elfutok ettől a valószínűleg ártalmas - és bizonyosan labilis elmeállapotra utaló - fejleménytől. Hülyeség lenne a hallucináció táplálása. De a hangja halkulóban volt!Egy újabb lépést tettem előre, próbaképpen.
- BELLA, FORDULJ VSSZA! - vicsorogta. Megkönnyebbülten sóhajtottam. A düh volt az, amit hallani akartam - csalfa, koholt bizonyítéka annak, hogy törődik velem, megkérdőjelezhető ajándék tudatalattimtól. Csupán pár másodpercbe telt míg mindezt kifundáltam. Kis hallgatóságom mindeközben kíváncsian figyelt. Kívülről úgy tűnhetett bizonytalan vagyok abban, hogy oda menjek-e hozzájuk,vagy sem. Hogy is jöhettek volna rá, hogy én akkor éppen a váratlanul rámtörő elmebajnak örvendeztem?
- Hello. - kiáltott oda az egyikük, hangja egyszerre volt önhitt és kissé szarkasztikus.
Világos haja és bőre volt, és olyan emberek magabiztosságával állt ott, akik tudják, hogy nagyon is jól néznek ki.Nem tudtam volna megmondani, hogy ez igaz-e vagy sem. Elfogult voltam. A hang a fejemben éles morgással felelt. Elmosolyodtam, amit a beképzelt fickó
bátorításnak vélhetett.
- Segíthetek valamiben? Elveszettnek tűnsz. - Rám vigyorgott és kacsintott.
Óvatosan a járda mellé léptem, ahol a sötétben feketének tűnő víz rohant.
- Nem, nem tévedtem el.
Most, hogy már közelebb voltam hozzájuk, - és szemeim különös képpen képesek voltak fókuszálni - megvizsgáltam az alacsony, sötét hajú férfi arcát. Egyáltalán nem volt ismerős.
Furcsa megkönnyebbült csalódottságot éreztem, mert ez nem az a szörnyű férfi volt, aki bántani próbált majd egy évvel ezelőtt. A hang a fejemben most már csendben volt. Az alacsony férfi érzékelte a tekintetemet magán.
- Meghívhatlak egy italra? - ajánlotta izgatottan, úgy tűnt hízelgő rá nézve, hogy őt választottam ki a megfigyelésre.
- Túl fiatal vagyok - feleltem automatikusan. Összezavarodott, nem tudva most már miért is közelítettem meg őket. Úgy éreztem magyarázkodnom kell.
- A utca túloldaláról, úgy tűnt mintha ismernélek. Sajnálom, az én hibám. A fenyegetés, ami idehúzott az utca túloldaláról, most eltűnt. Ezek nem azok a veszélyes emberek voltak, akikre emlékeztem. Valószínűleg jófiúk voltak. Biztonságosak. Innentől már nem is érdekelt.
- Semmi baj. - mondta a magabiztos szőke. - Maradj és lógj velünk.
- Köszönöm, de nem lehet. - Jessica az utca közepén habozott, a szeme tágra nyílt az árulásom miatt.
- Ó, csak egy pár percet.
Megráztam a fejem, és megfordultam, hogy visszamenjek Jessicához.
- Menjünk enni. - javasoltam, alig rápillantva. Bár úgy tűnhetett egy pillanatra, hogy felszabadultam a zombi-hatás alól, ugyanúgy távolinak tűntem.A biztonságos, érzéketlen némaság nem jött vissza többé, és egyre idegesebb jöttem minden pillanattal, ahogy vártam, hogy visszatérjen.
- Mégis mit gondoltál? - csapott le Jessica. - Nem ismerted őket, pszichopaták is lehettek volna!
Vállat vontam, azt kívánva, bár annyiban hagyná. - Azt hittem, ismerem az egyiküket.
- Annyira furcsa vagy, Bella Swan. Úgy érzem, nem is tudom, ki vagy.
- Sajnálom. - Nem tudtam, mi mást mondjak erre.Csöndben sétáltunk a McDonald's-hoz. Mérget vettem volna rá, hogy azt kívánta, bár a kocsijával jöttünk volna a mozitól, hogy az autós részt használhassuk, ahelyett, hogy beülnénk. Most ő volt annyira ideges, hogy vége legyen az estének, mint én, amikor a kezdetét vártam. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni egy pár pillanatra, míg ettünk, de Jess nem volt együttműködő. Biztos megbántottam.
Mikor visszaszálltunk a kocsiba, bekapcsolta a rádiót, visszarakta a kedvenc rádióállomására, és olyan hangosra tekerte, hogy lehetetlenné tette a beszélgetést.


Ezúttal nem kellett annyira küszködnöm, hogy kizárjam a zenét. Bár a fejem, most már nem volt üres, nem volt érzéketlen. Mégis túl sok mindenen gondolkoztam, ahhoz, hogy figyeljek a dalszövegre.Vártam, hogy visszatérjen az érzéketlenség. Vagy a fájdalom. Mert a fájdalomnak jönnie kell. Megszegtem a saját szabályaimat. Ahelyett, hogy elhúzódtam volna az emlékektől, feléjük sétáltam és üdvözöltem őket. Hallottam a hangját, olyan tisztán, a fejemben. Ez sokba fog kerülni nekem, ebben biztos voltam. Főleg, ha nem tudom újra lenyugtatni magam, hogy megvédjem magam. Túlságosan felfigyeltem rá, és ez megrémisztett. De a megkönnyebbülés még mindig a legerősebb érzés volt bennem – megkönnyebbülés a lényem legmélyebb részéből. Ahogy próbáltam, nem gondolni rá, mégsem próbáltam felejteni. Aggódtam – késő éjszakánként, hogy a kimerült alvás majd áttöri a védekezéseimet – hogy minden eltűnik majd. Hogy a fejem csak egy szita, és egy nap majd nem fogok emlékezni a szemeinek pontos színére sem, a hűvös bőrének érzésére, a hangjának mintájára. Nem gondolhattam rájuk, de emlékeznem kellett rájuk.Mert volt valami, amiben hinnem kellett, hogy képes legyek élni; tudnom kellett, hogy létezett. Ennyi volt minden. Minden mást el tudtam volna viselni. Amíg csak létezett.Ezért voltam még mindig rab Forksban, jobban, mint azelőtt bármikor, ezért harcoltam Charlie ellen, mikor változást javasolt. Bár őszintén; nem számított, hisz egyikük sem fog soha többé visszajönni ide.
De ha mégis elmennék Jacksonville-be, vagy akárhová, ahol világos van és ismeretlen, hogyan lehetnék biztos benne, hogy ő valódi volt? Egy helyen, ahol soha nem tudnám elképzelni, a meggyőződésem talán eltűnhet... és azt nem élném túl.Megakadályozott emlékezni, megijesztett elfelejteni, ez egy nehezen járható út volt. Meglepődtem, mikor Jessica megállt a kocsival a házunk előtt. Az út nem volt hosszú, de rövidnek tűnt, nem gondoltam volna, hogy Jessica ennyi ideig képes nem beszélni.
- Köszönöm, hogy eljössz velem, Jess – mondtam, ahogy kinyitottam az ajtót. – Ez… nagyon vicces volt. – reméltem, hogy a „vicces” a megfelelő szó volt.
- Igen – morogta.
- Én sajnálom… ami a mozi után volt.
- Tök mindegy, Bella – Inkább kinézett az ablakon, mint, hogy rám nézzen. Úgy tűnik mérgesebb volt, mint azt kimutatta.
- Hétfőn találkozunk?
- Ja. Szia!
Feladtam és becsuktam az ajtót. Ő elhajtott, még mindig úgy, hogy nem nézett rám. Már elfelejtettem, mire beértem. Charlie az előszoba közepén várt engem, a karjai össze voltak fonva a mellkasa előtt, kezei ökölbe voltak szorítva. - Szia Apa – mondtam szórakozottan, miközben megkerültem Charlie-t, hogy felmenjek a lépcsőn. Túl sokat gondolkoztam Rajta, és fent akartam lenni az emeleten, mielőtt elkapott volna.
- Hol voltál? – követelte Charlie. Meglepetten néztem apára. – Elmentem Port Angelesben megnézni egy filmet Jess-szel. Ahogy azt elmondtam neked reggel.
- Pff – morogta.
- Oké?
Az arcomat tanulmányozta, szemei kitágultak, mintha észrevett volna valami nem várt dolgot.
- Igen, rendben van. Jól szórakoztál?
- Persze – mondtam. – Megnéztük, ahogy a zombik megeszik az embereket. Jó volt.
Szemei összeszűkültek.
- Jó éjt, Apa!
Elengedett. Felsiettem a szobámba. Pár perccel később az ágyamon feküdtem, lemondva arról, hogy a fájdalom véglegesen eltűnjön. Bénító érzés volt; az érzés, hogy egy hatalmas lyukat vágtak ki belőlem a mellkasomon keresztül, hogy kivegyék a legfontosabb szerveimet, és beteg vágások maradjanak a széle körül, amik tovább dobognak és véreznek, az idő haladásának ellenére. Igazából tudtam, hogy a tüdőmnek még mindig épnek kell lennie, mégis ziháltam, mert a fejem forgott, mint ha a próbálkozásaim nem segítenének semmit. A szívemnek is dobognia kellett, de nem hallottam a pulzust a fülemben, a kezeim kéknek tűntek a hidegtől. Befelé dőltem, tartottam a bordáim, hogy egyben tartsam magamat. Küzdöttem a zsibbadtságért, a tagadásért, de az elkerült engem. És mégis, úgy éreztem, hogy túlélhetem. Óvatos voltam, éreztem a fájdalmat – a fájó veszteséget, ami a mellkasomból sugárzott, miközben a seb roncshullámai végigszaladtak a végtagjaimon és a fejemen keresztül - de ez kezelhető volt. Át tudnám vészelni. Nem tűnt úgy, hogy a fájdalom elmúlna az idővel, inkább én tettem nehezebbé, hogy elviseljem. Bármi is történt ma este – vajon a zombik voltak-e, vagy a hallucinációk, amik feleslegesek voltak – az felébresztett engem.
Hosszú idő után most először, nem tudtam, hogy mire számítsak reggel.

New Moon (Új hold ) 3 fejezet

3. A VÉG



Teljesen visszataszítónak éreztem magam a reggel. Nem aludtam jól; a kezem égett és fájt a fejem. Nem segített a kilátásaimon, hogy Edward arca zavartalan és zárkózott volt, ahogy gyorsan megcsókolta a homlokomat és kimászott az ablakon. Féltem attól az időtől, amíg eszméletlen voltam, féltem attól, hogy azalatt az idő alatt megint a jóról és a rosszról gondolkozott, míg engem nézett alvás közben. Az aggodalmam úgy tűnt fokozta a fejemben lévő dübörgés intenzitását. Edward az iskolánál várt rám, mint mindig, de az arca még mindig nem volt rendben. Valami bele volt égetve a szemébe, amiben nem voltam biztos, hogy mi is - és ez megijesztett. Nem akartam felhozni a múlt estét, de nem voltam benne biztos, hogy kerülni a témát jobb lenne-e.Kinyitotta nekem az ajtót.
- Hogy érzed magad?
- Tökéletesen. - hazudtam, miközben megrázkódtam, ahogy az ajtó csapódása visszhangzott a fejemben.Csendben sétáltunk, ő lerövidítette a lépéseit az enyéimhez. Annyi kérdés volt, amit meg akartam kérdezni, de a legtöbb kérdéssel várnom kellett, mert legtöbbjük Alice-nek szólt: Hogy volt Jasper ma reggel? Miket mondtak, mióta elmentem? Mit mondott Rosalie? És ami a legfontosabb, mit lát most az ő furcsa,szubjektív látomásaiban; mi fog történni? Vajon sejti, mit gondol Edward, miért ilyen komor?Van valami alapja a gyenge, ösztönös félelmeimnek, amiktől nem tudok megszabadulni? A reggel lassan telt. Türelmetlenül vártam, hogy láthassam Alice-t, bár nem igazán tudtam volna beszélni vele úgy, hogy Edward is ott van. Edward zárkózott maradt. Alkalmanként kérdezett a kezemről és én hazudtam. Alice általában utolért minket ebédnél; nem kellett lépést tartania egy olyan lomha emberrel, mint én. De nem volt az asztalnál, egy tálca étellel várva minket, amit úgyse evett volna meg.
Edward nem mondott semmit a hiányáról. Elgondolkoztam, hogy vajon az órája tart-etovább; mindaddig, míg meg nem láttam Connert és Bent, akik a negyedik órai Franciára jártak vele.
- Hol van Alice? - kérdeztem aggódva Edwardtól a müzliszeletet bámulva, amit eddig lassan görgetett az ujjhelyein, míg válaszolt.
- Jasperrel van.
- Jasper jól van?
- Elment egy időre.
- Mi? Hova?
Edward vállat vont.
- Semmi konkrét helyre.
- És Alice is. - mondtam csendesen kétségbeesetten. Persze, ha Jaspernek szüksége van rá, megy.
- Igen. Egy ideig távol lesz. Próbálta meggyőzni, hogy menjen Denaliba.
Denaliban él egy másik bandája a különleges vámpíroknak - a jó vámpíroknak, mint Cullenék.Tanya és családja. Egyszer-kétszer hallottam róluk. Múlt télen Edward hozzájuk menekült, mikor az érkezésem nehézzé tette számára Forksot. Laurent, James kis csoportjának legcivilizáltabb tagja is oda ment inkább,mint hogy Jamest pártolja a Cullenék ellen. Volt értelme annak, hogy Alice azt javasolta Jaspernek, hogy oda menjen. Nyeltem, próbáltam leküzdeni a hirtelen görcsöt a torkomban. A bűntől előrebólintottam a fejem, a vállaim beestek. Én kergettem el őket, úgy ahogy Rosaliet és Emmettet is. Kész ártás vagyok.
- Fáj a kezed? - kérdezte aggodalmasan.
- Kit érdekel a hülye kezem? - morogtam gyűlölködve.
Nem felelt és én az asztalra hajtottam a fejem. A nap végére a csend már nevettségessé vált. Nem akartam én megtörni, de nyilvánvalóan ez volt az egyetlen esélyem, ha azt akartam, hogy valaha is hozzám szóljon megint.
- Később átjössz ma este? - kérdeztem, ahogy csöndesen a furgonomhoz kísért. Mindig átjött.
- Később? - Elégedett voltam, hogy ez meglepte.
- Dolgoznom kell. Cserélnem kellett Mrs Newtonnal a tegnap miatt.
- Oh. - motyogta.
- Szóval átjössz, mikor otthon leszek, ugye? - utáltam, hogy hirtelen nem voltam benne biztos.
- Ha szeretnéd.
- Mindig szeretnélek. - emlékeztettem, talán egy kicsit több intenzitással, mint amilyenre a párbeszédnek szüksége volt. Azt vártam, hogy nevetni vagy mosolyogni fog, vagy valahogy reagál a szavaimra.
- Akkor jó. - mondta változatlan hangon. Ismét megcsókolta a homlokom, mielőtt becsukta utánam az ajtót. Aztán megfordult és méltóságteljesen a kocsija felé indult. Képes voltam kihajtani a parkolóból, mielőtt a pánik elért volna, de nagyon ziháltam, mire Newtonékhoz értem. Csak időre van szüksége, mondtam magamnak. Túljut rajta. Talán azért volt szomorú, mert a családja eltűnt. De Alice és Jasper hamarosan visszajönnek és Rosalie és Emmett is. Ha segítene, távol maradnék a nagy fehér háztól a folyó mellett - soha többé nem tenném be oda a lábam. Még mindig találkoznék Alice-szel az iskolában. Vissza kell jönnie az iskolába, ugye? És amúgyis sokszor volt nálunk. Nem akarná megbántani Charlie-t azzal, hogy nem jön át. Kétség sem fér hozzá, hogy Carlisle-lal is gyakran összefutnék - a sürgősségin.
Mindezek után, ami tegnap történt semmi nem volt. Semmi nem történt. Csak elestem - ebből állt az életem. Tavaly tavaszhoz képest különösen jelentéktelennek tűnt. James összetörten és vérvesztés miatt majdnem halottan hagyott ott - és mégis, Edward jobban kezelte a kórházban töltött végetérhetetlen heteket, mint ezt. Ez most azért van, mert nem egy ellenségtől kellett megvédeni? Mert a testvérétől? Talán jobb lenne, ha elvinne engem, minthogy a családja szóródjon szét. Csökkent a levertségem, ahogy fontolóra vettem a megszakítás nélkül együttöltött időket. Ha csak az év végéig kibírná, Charlie nem tudná meggyanusítani. Elmehetnénk főiskolára vagy azt tettetnénk, hogy oda megyünk, mint ahogy Rosalie és Emmett az idén tette. Edward biztosan várna egy évet. Mi egy év egy halhatatlannak? Még nekem sem tűnik soknak. Képes voltam eléggé lenyugtatni magam ahhoz, hogy ki tudjak szállni a furgonomból és az üzlethez sétáljak. Mike Newton előbb ért oda ma és mosolygott és integetett, mikor beléptem. Megragadtan a mellényemet, közben határozatlanul bólintva felé. Még mindig kellemes forgatókönyveket képzeltem el, ami az én menekülésemről szóltak Edwarddal különleges, egzotikus terepekre. Mike zavarta meg a fantáziálásom.
- Milyen volt a születésnapod.
- Ugh, - nyögtem. – Örülök, hogy vége.
Mike a szeme sarkából úgy nézett rám, mintha őrült lennék. A munka elhúzódott. Ismét látni akartam Edwardot, reménykedve, hogy a nehezén már túl van, bármi is volt az pontosan, mire újra látom. Semmiség, mondogattam magamnak újra és újra. Minden visszatér a régi kerékvágásba.A megkönnyebbülés, amit akkor éreztem, mikor ráfordultam az utcánkra és megláttam Edward szürke autóját a házunk előtt parkolni, elsöprő és részegítő volt. ÉS mélyen zavart, hogy ennek így kellene lennie. Besiettem a bejárati ajtón, szólítva őket, mielőtt még teljesen beértem volna.
- Apa? Edward?
Ahogy beszéltem, hallottam az ESPN SportCenterének betétdalát az a nappaliból.
- Itt vagyunk. – szólt Charlie
Felakasztottam az esőkabátom a fogasára és a sarkon túlra siettem.Edward a karosszékben ült, az apám a kanapén. Mindkettejük tekintete a TV-re tapadt.Ez apám részéről normális volt.Edward részéről már nem igazán…
- Szia. - mondtam gyengén.
- Szia, Bella. - válaszolt az apám, a szemét el sem mozdítva. - Ettünk egy kis hideg pizzát. Azt hiszem még mindig az asztalon van.
- Oké.
Az ajtóban vártam. Végre, Edward rám nézett egy kedves mosollyal.
- Mindjárt megyek utánad. – ígérte. A szemei visszatértek a TV-re. Újabb percig bámultam, sokkolva. Úgy tűnt egyikük sem vette észre. Éreztem valamit, talán a pánikot, amint elönti a mellkason. A konyhába menekültem. A pizza egyáltalán nem kecsegetett. Leültem a székemre, felhúztam a térdeimet és átöleltem őket a kezeimmel. Valami nagyon nem volt rendben, talán még inkább, mint ahogy én azt észleltem. Férfiak összeütközésének és kötekedésének hangja továbbra is hallatszott a TV-ből. Próbáltam kontrolálni magam, gondolkodni. MI a legrosszabb, ami történhet? Összerezzentem. Ez minden bizonnyal nem a helyes kérdés. Nehezemre esett rendesen lélegezni. Oké, gondoltam újra, mi az a legrosszabb, amit túlélhetek? Nem szerettem ezt a kérdést sem. De átgondoltam a lehetőségeket, aminek ma agyaltam. Távol maradni Edward családjától. Persze, ebbe nem számíthatja bele Alice-t. De ha Jasper elveszíti a kontrollját, az idő, amit vele tölthetnék megrövidülne. Bólintottam magamban – ezzel együtt tudnék élni. Vagy elmenni. Talán nem akar várni az iskola végéig, talán most kellene. Előttem, az asztalon, az ajándékok voltak, amiket Charlie-tól és Renée-től kaptam, ott, ahol hagytam őket; a fényképezőt, ami az album mellett volt, nem volt alkalmam használni a Cullenéknél. Megérintettem az album csinos borítását, amit az anyukámtól kaptam és sóhajtottam, Renéere gondolva. Valahogy, ilyen hosszú ideje nélküle élni nem tette könnyebbé a még tartósabb különvállás ötletét. És Charlie is egyedül maradna itt, száműzve. Mind a ketten megbántódnának. De visszajönnénk, nemde? Meglátogatnánk őket, természetesen, nem? A térdemre hajtottam a fejem, a szüleim szeretetének kézzelfogható jeleit bámulva. Tudtam, hogy az út, amit választok, nehéz lesz. És, mindezek ellenére, a legrosszabb forgatókönyvre gondoltam – a legrosszabra, amit túl tudnék élni. Ismét megérintettem az albumot, átlapozva a fedőlapom. Kis fém sarkak már a helyükön voltak, hogy az első képet tartsák. Nem volt rossz ötlet, hogy emlékeket készítsek az életemről. Egy furcsa vágy kezdett úrrá lenni rajtam. Talán nem maradok már sokáig Forksban.A fényképezőgép csuklópántjával játszottam, és azon tűnődtem, mi legyen az első képkocka. Vajon közel állna a valósághoz? Kételkedtem. De ő nem aggódott azon, hogy üres lenne. Kuncogtam magamnak, a tegnapi önfeledt nevetésére gondolva. A kuncogás abba maradt. Annyi minden változott és annyira hirtelen. Ettől szédelegni kezdtem, mintha valaminek a szélén állnék, valahol nagyon magason. Nem akartam többé arra gondolni. Megfogtam a fényképezőgépet és felmentem az emeletre. A szobám nem változott sokat az alatt a 17 év alatt, mióta az anyukám legutóbb itt járt. A falak még mindig világoskékek voltak,ugyanazok a sárga csipkefüggönyök lógtak az ablakban. Volt egy ágy, ami inkább egy kiságy volt, de anya még mindig felismerné a szövet-paplant, ami rendetlenül az ágyon volt – egy ajándék volt nagyitól. Figyelmen kívül hagyva ezeket, készítettem egy képet a szobámról. Nem volt semmi több, amit ma csinálhattam volna – kint túl sötét volt – és az érzés erősebbé vált, csaknem kényszerré. Mindent megörökítenék Forksról, mielőtt elhagynám. Közeledett a változás. Éreztem. Nem volt egy kellemes folyamat, nem, mikor az életed tökéletes lenne, ahogy van. Nem siettem el a lépcsőn való lemenetelt, fényképezővel a kezemben, próbáltam nem figyelembe venni a pillangókat a gyomromban, ahogy a furcsa eltávolodásra gondoltam Edward szemeiben, amit nem akartam látni. Túljut rajta. Talán csak fél, hogy elkeserítene, ha megkérne, hogy menjek el. Hagyom, hogy sikerüljön kimondani, anélkül, hogy közbeavatkoznék. És fel leszek készülve, mikor megkérdez. Készenlétbe állítottam a fényképezőt, ahogy behajoltam a sarokra, osonva. Biztos voltam benne, hogy nem tudom meglepni Edwardot, de nem nézett fel. Röviden megrázkódtam, ahogy valami jeges fúródott az oldalamba; nem törődtem vele, és fényképeztem. Mindketten rám néztek. Charlie szigorúan nézett. Edward arca üres, kifejezéstelen volt.
- Mit csinálsz, Bella? – panaszkodott Charlie.
- Jajj, ugyan már. – úgy tettem, mintha mosolyognék, ahogy leültem a földre a kanapé elé, ahol Charie elnyúlt.
- Tudod, hogy anya hamarosan hívhat, hogy megkérdezze, használom-e az ajándékaimat. Hozzá kell látnom a munkához, mielőtt megbántom.
- Akkor miért rólam csinálsz képeket? – morgott.
- Mert olyan jóképű vagy. - válaszoltam, bekapcsolva hagyva a gépet. - És mert, mivel te vetted nekem, kötelező, hogy az egyik alanyom legyél. Valami érhetetlent morgott.
- Hé, Edward. - mondtam csodálatra méltó közönnyel. - Csinálj egyet rólam és az apukámról.
Felé dobtam a kamerát, óvatosan, elkerülve a tekintetét és letérdeltem a kanapé karfája mellé, ahol Charlie arca volt. Charlie sóhajtott.
- Mosolyognod kellene, Bella. - morogta Edward.
Megtettem, amit tudtam és a fényképező kattant.
- Hadd csináljak egyet rólatok, srácok. - ajánlotta fel Charlie. Tudtam, hogy csak próbálta a fényképező figyelmét elterelni magáról. Edward felállt és óvatosan átadta neki a gépet.
Odamentem Edward mellé és a beállás formálisnak és furcsának tűnt. Az egyik kezemet gyengén a vállamra tette és én átöleltem a derekát ez egyik kezemmel, szorosabban. Az arcára akartam nézni, de féltem.
-Mosolyogj, Bella. – emlékeztetett Charlie ismét.
Mély levegőt vettem és mosolyogtam. A vaku elvakított.
- Elég a képekből mára. – mondta aztán Charlie, a gépet a kanapé egyik résébe tolva. – Nem kell az összes filmet most elpazarolnod.
Edward levette rólam a kezét és természetesen kifordult a kezemből. Visszaült a székbe. Tétováztam és aztán megint a kanapéhoz ültem. Hirtelen annyira féltem, hogy a kezeim remegtek. A hasamhoz húztam őket, hogy elrejtsem őket, a fejemet a térdemre helyeztem és a TV-képernyőt bámultam magam előtt, semmit nem látva belőle. Mikor véget ért a show, egy centit se mozdultam. A szemem sarkából láttam, hogy Edward feláll.
- Ideje indulnom. – mondta.
Charlie nem pillantott fel a hirdetésből.

- Később.
Ügyetlenül felálltam – elgémberedtem az egy helyben üléstől – és követtem Edwardot ki az ajtón. Egyenesen az autójához ment.
- Maradsz? – kérdeztem, semmi reménnyel a hangomban. Felkészültem a válaszra, így nem fájt annyira.
- Ma nem.
Nem kérdeztem az okát.
Beszállt a kocsijába és elhajtott, míg én ott álltam, mozdulatlanul. Alig észleltem, hogy esik. Vártam, anélkül, hogy tudtam volna, mire várok, míg az ajtó kinyílt mögöttem.
- Bella, mit csinálsz? – kérdezte Charlie, meglepetten, látva, hogy egyedül állok az esőben.

- Semmit. – megfordultam és visszacammogtam a házba.
Hosszú éjszaka volt. Amint egy kis fény volt az ablakom túloldalán egyből felkeltem. Gyorsan felöltöztem; gépiesen az iskolához várva, hogy a felhők kivilágosodjanak. Miután megettem egy tál műzlit úgy döntöttem, hogy elég világos van ahhoz, hogy képeket csináljak. Csináltam egyet a furgonomról és aztán a ház elejéről. Megfordultam, és készítettem néhányat a Charlie háza mellett lévő erdőről. Vicces volt, mennyire nem tűnt olyan vészjóslónak, mint amilyen volt. Rájöttem, hogy hiányozna – az erdő zöldje, időtlensége, misztikuma. Minden.
Eltettem a gépet az iskolatáskámba, mielőtt elindultam. Próbáltam inkább az új projektemre koncentrálni, mint arra a tényre, hogy Edward nyilvánvalóan nem tette túl magát a dolgokon az éjszaka. A félelem mellett, kezdtem türelmetlennek érezni magam. Meddig tarthat?
Egész reggel tartott. Csendesen sétált mellettem, úgy tűnt, soha nem rám néz. Próbáltam az óráimra koncentrálni, de még az Angol sem tudta lekötni az érdeklődésem. Mr. Berty-nek meg kellett ismételnie a kérdését Lady Capuletről, mire rájöttem, hogy hozzám beszél. Edward megsúgta a helyes választ és aztán továbbra sem törődött velem. Ebédnél a csend folytatódott. Úgy éreztem bármelyik pillanatban elkezdek sikítani, úgyhogy elvontam magam, áthajoltam az asztal láthatatlan vonalán, hogy Jessicával beszéljek.
- Hé, Jess?
- Mi az, Bella?
- Megtennél nekem egy szívességet? - kérdeztem, a táskámért nyúlva. - Az anyukám azt szeretné, hogy csináljak képeket a barátaimról az albumomba. Úgyhogy csinálj néhány képet mindenkiről, jó?
Átadtam neki a fényképezőgépet.
- Persze. - mondta, vigyorogva és megfordult, hogy egy titkos képet csináljon Mike-ről teli szájjal.Egy előre megjósolható kép-csapat kezdődött. Néztem, ahogy körbeadják a fényképezőt az asztalnál, kuncogva és kacérkodva és panaszkodva, hogy le lettek fényképezve. Furcsán gyerekesnek tűnt. Talán csak nem voltam a normális emberi magatartás hangulatában ma.
-O-ó! – mondta Jessica bocsánatkérően, miközben visszaadta a fényképezőgépet. – Azt hiszem, elhasználtuk az összes képet.
-Semmi baj. Azt hiszem, van képem mindenki másról, akiről szerettem volna.
Iskola után, Edward visszakísért a parkolóba, a legnagyobb csendben. Megint dolgoznom kellett, és most először, örültem neki. A velem töltött idő nyilvánvalóan nem segített neki a dolgokon. Talán egyedül jobb lesz. A tekercseimet bedobtam a Thriftway-be, a Newton's felé menet, majd munka után felvettem a kész képeket. Otthon egy kurta „sziá”-val köszöntöttem Charlie-t, megragadtam egy müzli szeletet a konyhából, és felsiettem a szobámba a karom alá gyűrt borítékkal, amiben a képek voltak. Leültem az ágyam közepére és körültekintő kíváncsisággal kinyitottam a borítékot. Nevetséges, de félig még mindig azt vártam, hogy az első kép üres lesz. Miközben kihúztam, hangosan ziháltam. Edward pont ugyanolyan gyönyörűen nézett ki, mint a való életben, azokkal a meleg szemekkel nézett vissza rám a képről, amelyeket már napok óta hiányolok. Majdnem olyan titokzatos volt, amit mindenki annyira… annyira… túlviláginak látott volna. Ezer szó sem lett volna elegendő erre a képre.
Átlapoztam egyszer gyorsan a halmot, majd három képet egymás mellé fektettem az ágyra.
Az első a konyhában készült Edward-fotó volt, meleg szemei toleráns élvezettel érintettek meg. A másodikon Edward és Charlie voltak, ESPN nézés közben. A változás Edward arckifejezésén kemény volt. A szemei itt aggódóak voltak, tartózkodóak. Még mindig lélegzetelállítóan gyönyörű volt, de az arca fagyos volt,mint egy szobornak, élettelen.
Az utolsó képen Edward és én álltunk félszegen egymás mellett. Edward arca hasonló volt, mint az előző képen, rideg és szoborszerű. De nem ez volt a legrosszabb része ennek aképnek. Az ellentét kettőnk között fájdalmas volt. Ő úgy nézett ki, akár egy isten. Én nagyon átlagosnak tűntem, akár egy ember, majdnem szégyenletesen közönségesnek. Undorodva arrébb raktam a képet. Inkább megcsináltam a házi feladatom, majd rávettem magam, hogy berakjam a képeket az albumba. Egy golyóstollal feliratokat firkáltam minden kép alá, neveket és dátumokat. Az Edwardról és rólam készült fotót, anélkül, hogy sokáig néztem volna, félbehajtottam és beragasztottam a fémtartóba, Edward oldala látszódott csak.
Edward még mindig nem érkezett meg. Nem akartam beismerni, hogy miatta maradtam fent ilyen sokáig, de persze ő volt az oka. Próbáltam visszaemlékezni, mikor volt utoljára, amikor úgy eltűnt, mint most, kifogás és telefonhívás nélkül… soha nem tette ezt. Nem aludtam jól…már megint. Az iskolát csönd, csalódottság, és rémisztő sablon jellemezte az elmúlt két napban. Sokszor felszabadultságot éreztem, mikor megláttam Edwardot a parkolóban rám várva, de ez gyorsan elmúlt. Nem változott meg, hacsak nem lett túl zárkózott. Nehéz volt emlékezni arra, hogy mi az oka ennek a zűrzavarnak. A születésnapomat már messzi múltnak éreztem. Ha legalább Alice visszajönne. Hamarosan. Mielőtt ez az egész óriási méreteket öltene. De nem tudtam ez ellen tenni. Rájöttem, hogy ha ma nem tudok vele beszélni, igazán beszélni, akkor holnap el kell mennem Carlise-hoz. Valamit tennem kell. Iskola után, Edward és én meg fogjuk beszélni, ígértem magamnak. Nem fogadok el semmilyen kifogást. Elsétált velem a furgonomig, én meg megacéloztam magam, hogy elérjem a célom.
-Zavarna, ha ma átmennék hozzátok? – kérdezte, mielőtt elértük volna a furgont, állásfoglalásra kényszerítve engem.
-Természetesen nem.
-Most? – kérdezett megint, miközben kinyitotta az ajtót nekem.
-Persze – a hangomat nyugodtnak mutattam, bár nem szerettem a sürgetést a hangjában.
– Csak még elmegyek feladni postán a levelet Renee-nek. Ott találkozunk!
Az anyósülésen lévő vastag borítékra nézett. Hirtelen átnyúlt mellettem és elcsórta.
-Elintézem – mondta halkan. – És még így is lehagylak téged –mosolyogott rám a kedvenc ravasz mosolyommal, de ez rossz volt. A szemeit nem érintette.
-Rendben – egyeztem bele, képtelen voltam mosolyogni. Becsukta az ajtót, és elindult az autója felé. Előbb ért haza, mint én. Már Charlie helyén parkolt, mikor én odaértem a ház elé. Ez rossz jel volt. Nem tervezte, hogy majd itt marad. Megráztam a fejem, és vettem egy mély levegőt, megpróbáltam találni némi bátorságot magamban. Elindult az autójától, mikor én kiszálltam a furgonomból, hogy üdvözöljön engem. A táskámért nyúlt, hogy vigye. Ez normális volt. De aztán visszarakta az ülésre. Ez nem volt normális.
- Sétáljunk – javasolta fagyos hangon, megfogva a kezem. Nem válaszoltam. Nem jutott eszembe tiltakozni, de azonnal tudtam, hogy azt akartam. Ez nem tetszett. Ez rossz, nagyon rossz, ismételte újra és újra a hang a fejemben. De Ő nem várt a válaszomra. Végigvezetett a kert keleti részén, ahol az erdő kezdődött. Kelletlenül követtem, közben próbáltam a pánikon keresztül is gondolkodni. Ez volt, amit akartam, emlékeztettem magam. Itt az alkalom, hogy mindent átbeszéljünk. Akkor miért fojtogat a pánik?
Csak pár lépést tettünk a fák között, mikor megállt. Alig voltunk az ösvényen – láthattam még a házat. Kis séta.
Edward egy fának dőlt, és rám nézett, a kifejezése olvashatatlan volt.
- Rendben, beszéljünk – mondtam, bár bátrabbnak hangzott, mint ahogy éreztem.
Vett egy nagy levegőt.
- Bella, elmegyünk.
Én is vettem egy nagy levegőt. Ez egy elfogadható választás volt. Azt hittem, fel vagyok készülve. De még mindig voltak kérdéseim.
- Miért most? Egy másik évben…
- Bella, itt az idő. Végül is mennyi ideig tudunk Forksban maradni? Carlise alig tűnik harmincnak, és most harmincháromnak kéne lennie. Ezt leszámítva, nekünk így is hamarosan elölről kéne kezdenünk.
A válasza összezavart engem. Azt hittem, hogy a távozásuk lényege az, hogy a családját biztonságban tudhassa. Nekünk miért kellene elmennünk, ha ők elmentek? Ránéztem, megpróbáltam megérteni, mire gondolt. Ridegen nézett vissza. Egy émelyítő bukfenc ráébresztett, hogy félreértettem.
-Amikor azt mondtad, hogy nekünk… - suttogtam.
-A családomra és magamra gondoltam – mindegyik szava független és eltérő volt.
Megráztam a fejem, gépiesen előre, megpróbáltam kitisztítani. Edward a türelmetlenség bármilyen jele nélkül várt. Beletelt pár percbe, mire újra tudtam beszélni.
- Rendben – mondtam. – Veled megyek.
- Nem lehet, Bella. A hely, ahova megyünk… az nem a jó hely számodra.
- Ahol te vagy, az a jó hely számomra.
- Én nem vagyok jó neked, Bella.
- Ne legyél nevetséges – mérgesnek akartam hangzani, de ez csak úgy hangzott, mint ha koldulnék. – Te vagy az életem legjobb része.
- Az én világom nem neked való – mondta mogorván.
- Ami Jasperrel történt – az semmi, Edward! Semmi!
- Igazad van – értett egyet. – Az pontosan az volt, amire számítottam.
- Megígérted! Phoenixben megígérted, hogy maradni fogsz…
- Addig, amíg neked a legjobb – szakított félbe, hogy kijavítson.
- Nem! Ez a lelkemről szól, igaz? – kiabáltam, dühös voltam, a szavak csak úgy kirobbantak belőlem, de valahogy ez még mindig úgy hangzott, mint egy kérés. – Carlise beszélt nekem erről, és engem nem érdekel, Edward. Nem érdekel! A tied lehet a lelkem. Nem akarom nélküled – már a tiéd!
Vett egy mély lélegzetet, és lenézett vakon a földre, hosszú ideig. A szája elvékonyodott egész kicsire. Amikor végül felnézett, a szemei megváltoztak, kemények voltak, akár a szilárddá változott folyékony arany.
-Bella, én nem akarom, hogy velem gyere – lassan és precízen beszélt, jeges szemei az arcomon, nézte, ahogy megfeszültem, attól, amit igazán kimondott. Volt egy szünet, amiben többször is megismételtem magamban a szavakat, miközben átvizsgáltam az igazi szándékukat.
-Te… nem… akarsz engem? – próbáltam kitalálni a szavakat, megzavartak, ahogy hangzottak, ebben a sorrendbe.
-Nem.
Felnéztem, értetlenül, a szemeibe. Ő visszanézett rám megbánás nélkül. A szemei olyanok voltak, mint a topáz – nehezek, tiszták és nagyon mélyek. Úgy éreztem, mérföldekre beleláthatnék a szemeibe, de sehol a feneketlen mélységben se láthatnám az ellenmondást arra, amit mondott.
-Nos, ez megváltoztatja a dolgokat – meglepődtem, hogy mennyire nyugodtnak és elfogadhatónak hallatszott a hangom. Biztos azért, mert annyira kábult voltam. Nem tudtam felfogni, amit mondott nekem. Még mindig nem volt értelme.

Félrenézett a fák közé, ahogy beszélt
– Persze, mindig szeretni foglak… akárhogyan is. De ami történt azon az estén, az ráébresztett, hogy itt az idő változtatni. Mert én… belefáradtam, hogy másnak tettessem magam, mint ami vagyok, Bella. Nem vagyok ember. – Visszanézett, és az arca jeges simasága nem volt emberi. - Sokáig engedtem, hogy ez történjen, sajnálom.
-Ne – a hangom most csak suttogás volt, a felismerés végigszivárgott rajtam, csörgedezve akár a maró sav az ereimben. – Ne csináld ezt!
Csak nézett rám, és láttam a szemében, hogy a szavaimmal már elkéstem. Ő már döntött.
-Te nem vagy jó nekem, Bella – megfordította előbbi szavait, így hát nem volt ez ellen kifogásom. Annyira tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, majd megint becsuktam. Ő türelmesen várt, az arcáról letörölt minden érzelmet. Újra megpróbáltam.
-Ha… ez az, amit szeretnél.
Egyet bólintott. Az egész testem elzsibbadt. Nem éreztem semmit a nyakamtól lefelé.
-Szeretnék egy szívességet kérni, ha az nem lenne túl sok – mondta.
Azon tűnődtem, hogy mit láthatott meg az arcomon, mert valami reakció átsuhant az arcán. De, mielőtt még rájöhettem volna, visszarendezte az arckifejezését, ugyanabba a nyugodt maszkba.
-Bármit – ígértem, a hangom már egy árnyalattal erősebb volt. Ahogy néztem, fagyos szemei enyhülni kezdtek. Az arany ismét folyadékká vált, olvadttá, belém égve olyan intenzitással, ami megsemmisítő volt.
-Ne csinálj semmi meggondolatlanságot vagy hülyeséget – utasított, már nem közömbösen. – Megértetted, amit mondtam?
Segítség nélkül bólintottam. Szemei kihűltek, a zártság visszatért. – Charlie-ra gondoltam, természetesen. Szüksége van rád. Vigyázz magadra – érte. Megint bólintottam
– Ígérem – suttogtam. Úgy tűnt, hogy megnyugodott egy kicsit.
-Cserébe megígérek valamit – mondta
– Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza. Nem foglak megint keresztül vinni egy olyan dolgon, mint ami ez volt. Tovább kell élned az életed, anélkül hogy beleavatkoznék. Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.
A térdeim megremegtek, mivel a fák hirtelen elkezdtek inogni. Hallottam, ahogy a vérem gyorsabban dobogott a fülem mögött. A hangja messzinek tűnt.
Ő kedvesen mosolygott. – Ne aggódj. Ember vagy – az emlékezeted nem több, mint egy szita. Az idő majd meggyógyítja minden sebedet.
-És a te emlékeid? – kérdeztem. Úgy hangzott, mintha valami a torkomra akadt volna, mintha fuldokolnék.
-Hát – hezitált egy pillanatig – Én nem fogom elfelejteni. De az én fajtám… minket nagyon könnyen megzavarnak. – mosolygott; a mosolya nyugodt volt, de a szemeit nem érintette.
Tett egy lépést mellőlem. – Ez minden, azt hiszem. Nem fogunk többet zavarni téged.
A többes szám felkeltette a figyelmemet. Ez meglepett engem; azt hittem túl voltam rajta, anélkül, hogy észrevettem volna valamit.
-Alice nem jön vissza – fogtam fel. Nem tudom, hogy hallhatott meg engem – a szavaimnak nem voltak hangjai – de úgy tűnt, hogy megértette. Lassan megrázta a fejét, végig engem figyelve.
-Nem, mind elmentek. Én itt maradtam, hogy elbúcsúzzam tőled.
-Alice elment? – a hangom hitetlenkedve üres volt.
-El akart köszönni, de meggyőztem, hogy egy sima szakítás jobb lesz neked.
Szédültem, nehéz volt összpontosítani. Szavai a fejemben cikáztak, és hallottam a doktor hangját is a kórházból Phoenixben, tavaly tavasszal, ahogyan megmutatta nekem a röntgenképeket. „Látod ez egy egyszerű törés” az ujjai rámutattak a törött csontom képére. „Ez jó! Gyorsabban fog gyógyulni, könnyebben.”Megpróbáltam normálisan lélegezni. Muszáj volt összpontosítanom, hogy megtaláljam a kiutat ebből a rémálomból.
- Viszlát, Bella! – mondta azon a csendes, békés hangján.
- Várj! – nyögtem, utánakaptam, és rávettem elernyedt lábaim, hogy tovább menjenek.
Azt hittem, ő is értem nyúl. De hideg kezei körbezárták a csuklóim, és leszegezték az oldalamra. Lehajolt, és finoman rányomta az ajkait a homlokomra, rövid azonnalisággal. A szemeim becsukódtak."Vigyázz magadra." – lehelte, hűvösség ismét a bőrömön.
Egy gyenge, természetellenes szellő jött. A szemeim felvillantak. A kis juharfa levelei egy finom szellővel megremegtek, miközben elhaladt mellettük.
Elment.
Remegő lábakkal, figyelembe sem véve a tényt, hogy a kis cselekvésem hasztalan lesz, követtem őt az erdőbe. Az útjának nyomai azonnal eltűntek. Nem voltak lábnyomok, a levelek ismét mozdulatlanok voltak, de gondolkodás nélkül tovább sétáltam. Nem tudtam semmit sem tenni. Tovább kellett mennem. Ha befejezem a keresését, vége lesz.
Szerelem, élet, jelentés...vége.
Sétáltam és sétáltam. Időnek nem volt értelme, ahogy lassan nyomultam a vastag aljnövényzeten keresztül. Órák teltek, de csak perceknek tűntek. Talán az idő megfagyott, mert az erdő ugyanolyannak tűnt, akármerre mentem. Elkezdtem aggódni, hogy körbe-körbe járok, de tovább mentem. Gyakran botlottam meg, és, ahogy az erdő sötétebb és sötétebb lett, egyre gyakrabban estem el.Végül, átestem valami feketén, nem tudtam, miben, és lent maradtam. Átfordultam az oldalamra, így tudtam lélegezni, és összegömbölyödtem a nedves páfrányon. Ahogy ott feküdtem, észrevettem, hogy több idő telt el, mint gondoltam. Nem emlékeztem mennyi idő telt el alkonyodás óta. Mindig ilyen sötét volt itt este? Biztosan, mint egy szabály, a holdfény egy kicsi darabja keresztül szűrődne lent a felhőkön, majd az megrepedezne a fák ponyvájában, és megtalálná a földet.Nem ma este. Ma este az égbolt teljesen fekete volt. Talán ma nem volt Hold az égen-holdfogyatkozás, vagy újhold lehetett.
Újhold. Remegtem, bár nem fáztam.Egy ideje sötét volt, mielőtt hallottam őket hívni.
Valaki a nevemet kiabálta. Elnémult, a nedvesség növekedése, ami körülvett engem eltompította, de ez határozottan a nevem volt. Nem ismertem fel a hangot. Gondoltam rá, hogy válaszoljak, de kábult voltam, és hosszú időt vett igénybe rájönni, hogy válaszolnom kellene. Akkorra a hívás megállt. Később az eső ébresztett fel engem. Nem hiszem, hogy igazán elaludtam; éppen csak belemerültem egy meggondolatlan kábulatba miközben az erőm egészével támogattam a zsibbadtságot, ami megakadályozta, hogy ráébredjek, amit nem akartam tudni.Az eső kissé zavart. Hideg volt. A karjaimat felvettem a lábaimtól, hogy eltakarjam velük az arcom.Ezután újra hallottam a hívást. Ez távolabbról jött, és néha úgy hallatszott, mintha egyszerre többen kiabálták volna a nevem.Próbáltam mélyeket lélegezni. Emlékeztem, hogy talán válaszolnom kellene, de úgysem hallanának. Képes lennék elég hangosan kiabálni?Hirtelen, volt egy másik hang is, ijesztően közel. Valamiféle szuszogás, egy állat hangja. Nagynak hangzott. Gondolkoztam, hogy félnem kellene e. Nem féltem — csak megdermedtem. Nem számított. A szuszogás elment.Az eső folytatódott, és éreztem a vizet összegyűlve az arcomon. Megpróbáltam összeszedni az erőmet, hogy elfordítsam a fejem, mikor láttam a fényt.Először csak egy halvány parázslás verődött vissza a bokrokról a messzeségből. Egyre fényesebb és fényesebb lett miközben megvilágított egy nagy teret, egy zseblámpa összpontosított fényétől eltérően. A fény áttört a legközelebbi sűrűségen, és láttam, hogy egy propán lámpás volt, de ez volt minden, amit láttam—a fényesség megvakított egy percre."Bella."
A hang mély és idegen volt, de felismeréssel teli. Nem hívta a nevemet, hogy keressen, elismerte, hogy megtaláltak.Felnéztem — lehetetlen magasnak tűnt — a sötét arcra, amit most fölöttem láttam. Bizonytalanul ismertem fel, hogy az idegen valószínűleg azért tűnt olyan magasnak, mert a fejem még mindig a földön volt."Megsérültél?"
Tudtam, hogy a szavak jelentettek valamit, de csak bámulni tudtam, zavartan. Mit számít most a jelentése?"Bella, a nevem Sam Uley."Nem ismertem a nevet.
"Charlie küldött, hogy megkeresselek."
Charlie? Ez ütött egy akkordot, és megpróbáltam több figyelmet szentelni annak, hogy mit mondott...Charlie-t érdekeltem, ha mást nem.A magas férfi kinyújtotta a kezét. Én csak néztem, nem voltam biztos benne, mit kellene tennem.Fekete szemei felmértek egy másodpercig, majd megvonta a vállát. Egy gyors és rugalmas szándékkal a karjaiba emelt a földről.Lógtam ott, erőtlenül, ahogy serényen ügetett a nedves erdőn keresztül. Bizonyos részeim tudták, hogy ennek idegesítenie kellene engem — elragadtatva egy idegentől. De nem maradt már semmi bennem, hogy ideges lehessek.Nem tűnt úgy, hogy sok idő telt volna el mióta fények és férfihangok mély gagyogásai voltak. Sam Uley lassult, ahogy megközelítette a zűrzavart.
"Megtaláltam!" – kiabált dörgő hangon.A gagyogás abbamaradt, azután több intenzitással jött rendbe megint. Az arcok egy megtévesztő örvénye mozgott fölöttem. Talán Sam hangja lehetett a káosz értelme, mert a fülem mellkasán volt.
"Nem, nem hiszem, hogy megsérült." – mondta valakinek. "Csak azt hajtogatja, hogy 'Elment.' " Ezt hangosan mondtam? Leharaptam az ajkamba.
"Bella, szívem, jól vagy?"Ez volt az egyetlen hang, amit ráadásul bárhol ismernék - még eltorzulva is, ami most aggodalommal volt teli.
"Charlie?" – a hangom furcsa és halk volt.
"Itt vagyok melletted, kicsim."
Volt valami elmozdulás alattam, következtettem az apám bőrszagú sheriff dzsekijétől. Charlie tántorgott a súlyom alatt.
"Talán nekem kellene vinni." – javasolta Sam Uley.
"Majd én." – mondta Charlie, egy kicsit kifulladva.Lassan sétált, erőlködve. Azt kívántam, bár elmondhatnám neki, hogy tegyen le, és hagyjon sétálni, de nem találtam a hangom.
Mindenütt fények voltak, amiket a vele sétáló tömeg tartott. Olyan volt, mint egy felvonulás. Vagy egy temetési menet. Becsuktam a szemeim.
"Mindjárt otthon vagyunk, szívem." – morogta időnként Charlie.
Újra kinyitottam a szemeim, mikor hallottam az ajtót kinyílni. A házunk tornácán voltunk, és a magas férfi, Sam, tartotta az ajtót Charlie-nak, egy karja kinyújtva felénk, mintha felkészülne az elkapásomra, ha Charlie karjai már nem bírnák.
De Charlie-nak sikerült bevinnie az ajtón, és lefektetni a kanapéra a nappaliban.
"Apa, tiszta víz vagyok." – ellenkeztem gyöngén.
"Nem számít." – a hangja nyers volt. Majd máshoz beszélt. "Takarók a lépcső tetején levő szekrényben vannak."
"Bella?" – egy új hang kérdezett. Ránéztem az ősz hajú férfira, aki felém hajolt, és a felismerés pár lassú másodperc után következett.
"Dr. Gerandy?" - motyogtam.
"Rendben van, kedves." - mondta. "Nem esett bajod, Bella?"
Egy kis időbe tellett, hogy átgondoljam. Zavart voltam Sam Uley erdőbeli, hasonló kérdésének az. Csak Sam kérdezte máshogy: Megsérültél? - mondta. A különbség valahogy fontos volt.Dr. Gerandy várt. Az egyik ősz szemöldöke felemelkedett, és a ráncok a homlokán mélyültek.
"Nem sérültem meg." - hazudtam. A szavak ahhoz elég igazak voltak, amit kérdezett.Meleg keze hozzáért a homlokomhoz, és az ujjai hozzányomódtak a csuklómhoz. Figyeltem az ajkait, ahogy számolt magának, a szemei az óráján. "Mi történt veled?" – kérdezte kényelmesen. Megdermedtem a keze alatt, érezve a pánikot a torkomban.

"Elvesztél az erdőben?" – unszolt. Észrevettem, hogy számos ember is hallgatózik. Három sötét arcú, magas férfi — La Push-ból, a Quileute indián rezervátum lent a partvonalon, gondoltam — Sam Uley közöttük volt, nagyon közel álltak egymáshoz, és engem bámultak. Mr. Newton is ott volt Mike-kal és Mr. Weber-rel, Angela apjával; ők mind titokzatosabban néztek, mint az idegenek. Más mély hangok morajlottak a konyhából és a kinti ajtó felől. Biztos a fél város engem keresett.Charlie volt a legközelebb. Felém hajolt, hogy hallja a válaszom.
"Igen." - suttogtam. "Elvesztem."
A doktor figyelmesen bólintott, az ujjai finoman kitapogatták a torokmandulám az állkapcsom alatt. Charlie arca megkeményedett.
"Fáradt vagy?" – kérdezte Dr. Gerandy. Bólintottam és engedelmesen becsuktam a szemeim.
"Nem hiszem, hogy bármi baja lenne." – hallottam, ahogy a doktor mormogta egy perc után Charlie-nak. "Csak kimerült. Hagyjuk, hogy kialudja, holnap jövök és megvizsgálom." – állt meg. Biztosan az óráját nézte, mert hozzáadta - "Vagyis, ma egy kicsit később."
Egy nyikorgó hang hallatszott, ahogy mindketten elindultak a kanapétól hogy felálljanak.
"Ez igaz?" – suttogta Charlie. A hangjaik távolabb voltak. Erőlködtem, hogy halljam. - "Elmentek?"
"Dr. Cullen arra kért minket, hogy ne mondjunk semmit." – válaszolta Dr. Gerandy. - "Az ajánlat nagyon hirtelen jött; azonnal kellett választaniuk. Carlisle nem akart nagy ügyet csinálni a távozásából."
"Talán egy kis figyelmeztetés kedves lett volna." – morogta Charlie.Dr. Gerandy kényelmetlenül érezte magát, mikor válaszolt. - "Nos, igen, ebben az esetben, egy kis figyelmeztetés nem ártott volna."Nem akartam többet hallani. Éreztem a takaró élét, amit valaki rám terített, és a fülemre nyomtam.Sodródtam és éberségből. Hallottam Charlie-t az önkénteseknek köszöneteket suttogni, akik egyenként távoztak. Éreztem az ujjait a homlokomon, azután egy másik takaró súlyát. A telefon néhányszor csöngött, és sietett hogy felvegye, mielőtt az felébreszthetne engem. Megnyugtatásokat motyogott halkan a hívóknak.
"Igen, megtaláltuk. Jól van. Eltévedt. Mostmár rendben van." – mondta újra és újra.Hallottam, ahogy a karosszék rugói nyögtek, mikor ő elhelyezkedett benne éjszakára.Néhány perccel később a telefon ismét csöngött.Charlie nyögött, ahogy felküzdötte magát a lábaira, azután a konyhába száguldott miközben megbotlott, én pedig mélyebbre húztam a fejemet a takarók alatt, nem akartam megint ugyanazt a beszélgetést végighallgatni.
"Igen." – mondta Charlie, és ásított.
A hangja megváltozott, több figyelmeztetés volt benne, mikor újra megszólalt. - "Hol?'" - Volt egy kis szünet. - "Biztos vagy benne, hogy a rezervátumon kívül?" - Még egy rövid szünet. - "De mi éghet ott kint?" - Nyugtalannak és zavartnak hangzott. - "Nézd, letelefonálok oda, és ellenőrzöm."Nagyobb érdeklődéssel figyeltem, ahogy beütött egy számot.
"Hé, Billy, itt Charlie — sajnálom, hogy ilyen korán hívlak...nem, jól van.Alszik...Köszönöm, de nem emiatt hívtalak. Épp most hívott Mrs. Stanley, és azt mondja, hogy a 2. emeleti ablakból tüzet lát, kint a tengerparti szikláknál, de nem hiszem...Oh!" - Hirtelen volt egy él a hangjában — ingerültség...vagy düh. - "És miért teszik ezt? Uh huh. Tényleg?" – mondta szarkasztikusan. "Nos, ne kérj bocsánatot tőlem.Igen, igen Csak légy biztos benne, hogy a lángok nem terjednek tovább...Tudom, tudom, csak meglepődtem, hogy egyáltalán ilyen időben gyújtották."
Charlie hezitált, majd kelletlenül hozzáfűzte. - "Kösz, hogy elküldted Sam-et és a többieket. Igazad volt — jobban ismerik az erdőt, mint mi. Sam találta meg, szóval jövök eggyel...Igen, később beszélünk." – helyeselt, még mindig keserűen, mielőtt lerakta.Charlie valami zavarosat dörmögött, ahogy visszacsoszogott a nappaliba.
"Mi a baj?" - kérdeztem.Idesietett hozzám.
"Sajnálom, hogy felkeltettelek szívem."
"Ég valami?"
"Nem fontos." - biztosított. - "Csak valami örömtűz kint a szikláknál."
"Örömtűz?" - kérdeztem. A hangom nem tűnt kíváncsinak. Halottnak hallatszott. Charlie megráncolta a szemöldökét. - "Néhány gyerek a rezervátumból garázdálkodik ott." - magyarázta."Miért?" – egyhangúan elgondolkoztam.
Biztos voltam benne, hogy nem akar válaszolni. A padlót nézte a térdei alatt. - "A híreket ünneplik." - A hanglejtése keserűbb volt.Csak egy hír volt, amire gondolhatnék, megpróbáltam mégsem arra gondolni.Majd a dolgok összeálltak. - "Mert Cullen-ék elmentek." - suttogtam. - "Nem szerették a Cullen-eket La Push-ban — el is felejtettem."
A Quileute törzsnek babonáik voltak a "hidegekről", azokról a vér-szívókról, akik ellenségek voltak a törzsüknek, mint ahogy legendáik voltak a nagy árvízről és a vérfarkas ősökről is. Igaz történetek, a legtöbbjüknek monda. Akkor ott volt az a kevés ember, akik hittek bennük. Charlie jó barátja, Billy Black, hitt, bár még Jacob, a fia, is azt gondolta, hogy ő tele volt hülye babonákkal. Billy figyelmeztetett, hogy maradjak távol a Cullen-ektől...A név felkavart valamit bennem, valamit, ami elkezdte karmolni az útját a felszín irányába, valamit, amivel tudtam, hogy nem akarok szembenézni.
"Ez nevetséges." – köpködte Charlie.Egy pillanatig csendben ültünk. Az ég már nem volt fekete. Valahol az eső mögött a nap kezdett felkelni.
"Bella?" – kérdezte Charlie. Nehezen néztem rá.
"Egyedül hagyott téged az erdőben?" – találgatott Charlie.
Eltereltem a kérdését. - "Honnan tudtad, hol találsz meg?" - Az elmém megriadt attól az elkerülhetetlen tudatosságtól, ami jött, ami gyorsan jött.
"Az üzenetedből." - válaszolt Charlie, meglepődötten. A farmerzsebébe nyúlt és elővett egy rendesen összegyűrt darabka papírt. Piszkos és nyirkos volt, a kinyitásoktól többszörösen gyűrődve és hajtogatva. Ismét kihajtogatta, és tartotta, mint egy bizonyítékot. A rendetlen kézírás rendkívül hasonlított az enyémhez.
„Sétálni megyek Edward-dal, az ösvényre.” - mondja. „Hamarosan itt leszek, B.”
"Mikor nem jöttél vissza, hívtam Cullen-éket, és senki nem válaszolt." - mondta Charlie halkan. - "Majd hívtam a kórházat, és Dr. Gerandy mondta el, hogy Carlisle elment."
"Hová mentek?" - motyogtam.Rám nézett. - "Edward nem mondta el?"
Visszahőkölve megráztam a fejem. A nevének hangja elengedte azt a dolgot, ami megkarmolta a belsőmet - egy olyan fájdalom, ami kifulladttá ütött engem, és megdöbbentett az erejével. Charlie gyanúsan nézett engem, amíg válaszolt. - "Carlisle állást kapott egy nagy kórházban, Los Angeles-ben. Gondolom sok pénzt ígértek neki."
Napos L.A. Az utolsó hely, ahová tényleg mennének. Emlékeztem a tükrös rémálmomra...a fényes napfény csillámlott a bőréről.—Gyötrelem hasított át bennem az arcának emlékétől.
"Tudni akarom, ha Edward egyedül hagyott téged kint az erdő közepén." – erősködött Charlie.A neve újabb hullámot küldött a rajtam végigfutó kínlódáson. Megráztam a fejem, eszeveszetten, reménytelenül menekülve a fájdalom elől. - "Az én hibám volt. Ő pont az ösvényen hagyott, ahol még látni a házat...de megpróbáltam őt követni."Charlie elkezdett mondani valamit; gyerekesen, betakartam a füleim. - "Nem tudok erről többet beszélni, apa. A szobámba akarok menni."Mielőtt válaszolhatott volna, felkúsztam a kanapéról, és felfelé tántorogtam a lépcsőn.Valaki a házban volt, hogy üzenetet hagyjon Charlie-nak, egy üzenetet, ami felém vezette. A perctől ahogy rájöttem erre, egy szörnyű gyanú kezdett el növekedni a fejemben. Odaszáguldottam a szobámhoz miközben magam mögött becsuktam és bezártam az ajtót, mielőtt az ágyamnál levő CD-lejátszóért mentem.Minden pontosan úgy nézett ki, mint ahogy hagytam. Lenyomtam a CD-lejátszó tetejét. A zár kikapcsolódott, és a fedél lassan nyílt fel.Üres volt.Az album, amit Renee adott, az ágy mellett, a padlón feküdt, ahová utoljára tettem. Remegő kezekkel emeltem fel a borítót.Nem kellett messzebb lapoznom, mint az első oldal. A kis metál sarkok már nem tartottak egy képet sem. Az oldal üres volt, csak a firkált kézírásom volt ott: Edward Cullen, Charlie konyhája, Szept. 13.Megálltam. Biztos voltam benne, hogy alapos volt.Olyan lesz, mintha sohasem léteztem volna, ígérte.Éreztem a sima fából készült padlót a térdeim alatt, azután a tenyereimet, amik az arcom bőréhez nyomódtak. Reméltem, hogy elájultam, de csalódásomra nem vesztettem el az öntudatom. A fájdalom hullámai, amik korábban csak gyűltek, most magasan ágaskodtak fel és elmostak a fejem fölött, miközben lehúztak engem.Nem bukkantam fel.
OKTÓBER
NOVEMBER
DECEMBER
JANUÁR